Zongoraórák Alberttel IV. 3. Zongoraóra - részlet

"... Szeretem, amikor Albert így áll előttem. Kicsit alulról látom az állát, az arcát, testközelből érzem a magasságát, az erejét, és nagyon jó, ahogy lenéz rám. No meg persze izgalomba hoz a közelsége, a válla, a mellkasa, ahogy elém tornyosul.
- Ezt biztos hallgatni fogom - jelenti ki, majd kérdően felhúzza a szemöldökét. - És most? Mivel fogsz gyötörni?
Na tessék. Simán csak kérdez. De közben olyan szexis, olyan vonzó, hogy alig tudom kinyögni a választ.
- Mivel pillanatok alatt megkajáltad a hármashangzatokat, ma vehetnénk a négyeshangzatokat, és azzal el is kezdenénk a jazz összhangzattant - próbálom állni a tekintetét.
- Máris? - mered rám hitetlenkedve. - Hát ez óriási. Nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar.
- Nem mindenkivel veszem ilyen hamar - felelem óvatosan. Szívesen dicsérem, de nem akarom, hogy nagyon elszálljon.
- Én kivétel vagyok? - néz rám kíváncsi pimaszsággal.
- Te kivétel vagy - hagyom rá kicsit kuncogva, miközben megint egymásba gabalyodik a tekintetünk.
Ahhoz képest, hogy zongoráznunk kéne, még mindig nem mozdul, csak áll előttem a göndör fürtjeivel és a szemtelen ábrázatával. Tulajdonképpen elállja az utat a zongora felé.
Sürgetően megmozdulok, mintha indulni akarnék a hangszer felé. De nem akarok direktben közelebb lépni hozzá.
Megérti, és végre elmozdul Ő is. Olyan, mintha a végsőkig ki akarná aknázni ezeket a testközeli helyzeteket anélkül, hogy túllépnénk egy határt. Mintha ízleltetné velem, hogy milyen az, ha egymás közelében vagyunk, egymást nézzük, és minél bensőségesebb helyzetekbe kerülünk. De mindig megáll a kritikus résznél. Igazából még egy bók sem hagyta el a száját. Olyan, mintha kerülgetne, próbálgatna minden irányból, feszült figyelemmel, mint ahogy a vad cserkészi be az áldozatát, de egyelőre nem lendül támadásba. Mintha kivárna.
Visszamegyünk a zongorához, és a székemre ülök, egyértelműen jelezve, hogy a most következő elméleti részhez aztán igazán nem kell szorosan egy széken ülnünk egymás mellett.
Semleges arccal ül Ő is a zongorához, és várakozóan rámnéz.
- Agytágítás - nézek vissza rá. - Írnod kell. Nem hiszem, hogy az egészet el tudom most mondani, mert húsz percünk maradt. De legalább elkezdjük.
- Négykezes nem is lesz? - kérdezi csalódottan.
- Nem, mert elbachoztuk az időt - válaszolom mulatva.
Vág egy kis grimaszt, de a szeme nevet.
- Na jó, elfogadom, de akkor pénteken egész órán négykezeseznünk kell - és alulról, nyomatékosan néz a szemembe, a tekintete huncut fénnyel szikrázik.
Na persze. A kérdés csak az, hogy a zongorán fogunk szeretkezni azonmód, vagy elvonszoljuk egymást legalább a kanapéig.
A gondolattól vér tolul az arcomba, és Ő kis vigyorral, leplezetlenül figyeli, ahogy egyre vörösebb leszek, és esze ágában sincs tapintatosan félrenézni.
- Nem fogunk egész órán négykezesezni - próbálom állni a tekintetét, miközben tovább vörösödök.
- Dehogynem - vágja rá, és szinte átfúr a szilaj, nevető szemeivel. - Jó, majd kicsit elméletezhetünk is.
És úgy néz, mint aki tökéletesen tudja, miféle gondolatoktól vörösödtem el ennyire. Őrületes férfi, abszolút a markában tart. Soha egy pasi mellett sem éreztem magam ennyire nőnek, ennyire gyengének, kiszolgáltatottnak, de a szó legjobb értelmében. Olyan érzelmi és testi reakciók indulnak be bennem ettől, amelyeknek a létezéséről eddig csak halvány sejtelmeim voltak. Elmondhatatlanul izgalomba hoz.
Küzdök magammal, hogy elnevessem-e magam a pimasz megjegyzésén, vagy próbáljak szigorú tanár szerepben maradni. De esküszöm, olyan, mintha ezt a küszködésemet is élvezettel figyelné. Sőt, mintha várná, hogyan verekszem ki magam ebből a helyzetből. Nem, nem hagyom, hogy ennyire kihúzza a talajt a lábam alól. És habár vérvörös vagyok és forró az arcom, felszegem a fejem, és nagyra meresztett szemmel vágok vissza neki:
- Rengeteget fogunk elméletezni.
- A sok négykezes mellett? Akkor az dupla óra lesz - jegyzi meg figyelmeztetően. - Sokáig fogsz maradni. Felőlem itt is alhatsz. Van vendégszobám - és lebiggyesztett szájjal lesi a hatást.
- Még mit nem! - robban ki belőlem egyszerre a méltatlankodás, az elképedés és a nevetés. És a változatosság kedvéért újabb vérhullám tolul az arcomba. Árulkodó vérhullám, mely világgá ordítja, hogy eszembe se jutott a külön szoba.
Rémes, amit ez a pasi művel velem. Sürgősen vissza kell szereznem az irányítást, és legalább a bevezető részt elmondani a jazz összhangzattanból.
- És most igenis elkezdjük a jazz összhangzattant - jelentem ki eltökélten, és próbálok komolyan nézni rá.
- Természetesen - vágja rá rögtön. - Alig várom, hogy mondjad végre.
Én kész vagyok. Ha nem kötne ez a rengeteg dolog, most vetném rá magam dühös nőstényként, dönteném hanyatt és befognám azt a szemtelen száját a csókjaimmal. Ő meg valószínűleg úgy magához szorítana az erős karjaival, hogy utána már nem is igen szabadulnék, csak kapálóznék, aztán... pillanat alatt átvenné az irányítást.
Édes Istenem. Jazz összhangzattant kéne magyaráznom! Miért gondolok helyette ilyenekre? Izzik az egész testem. Úgy izzik, hogy Albert mindvégig egy ujjal sem ért hozzám. Csak ül azon a hülye széken, és teljesen kikészít a fürtjeivel, a nézésével és a dünnyögő mély hangú megjegyzéseivel."