Zongoraórák Alberttel I. A kezdet - 1. Depresszió

1. Depresszió

"... Soha nem tudhatod, hogy mi fogja megváltoztatni az életed. Felkelsz, csinálod becsületesen a napi rutint, és a nap végére egy másik bolygón találod magad. Néha egy egészen apró történés indítja be az egész folyamatot.
Az én életemet egy 4 perc 12 másodperces videó változtatta meg. Ennyi idő alatt fordult meg az egész további sorsom.
... Amikor aznap reggel felkelek, még fogalmam sincs arról, hogy este tízkor szét fog robbanni az addigi megszokott életem.
Őszintén szólva nem is reggel van már, hanem majdnem dél, mire valahogy magamhoz térek az ágyban. Dani helye persze már üres mellettem, de egyáltalán nem is hiányolom. Félig még hunyorogva nyúlok a tabletért, mely ott hever karnyújtásnyira az éjjeliszekrényen. Gyorsan meg kell néznem, hogy áll a városom, és mennyire álltak le a gyáraim. Ha mindent elrendeztem, utána majd felkelek.
Száraz szemmel pötyögök a tableten, belemélyedve az androidos játékomba. Township, ez a neve. Szuper játék.
Halványan érzékelem, hogy pisilnem kell és villog a telefonom kijelzője, hívásom van, de nem érdekel. Mindkettő ráér, miután elindítottam a gyáraimat.
Vagy háromnegyed órát töltök el a városkámban, és elég rosszkedvű vagyok, mert lemaradtam a versenyben. Közben már annyira feszít a hólyagom, hogy végül rászánom magam, lerakom a tabletet és kikecmergek az ágyból. Nehézkesen belebújok a papucsomba, és kicaplatok a fürdőbe. Manócskáék várakozva néznek rám.
- Jó, mindjárt kaptok enni - mormolom, és ahogy húzom le a pizsamámat, érzékelem, hogy milyen nehezen jön le a megvastagodott derekamról és csípőmről. Mindegy, nem érdekel, ha ezt is kihízom, majd veszek egy nagyobb méretet. Ahogy kezet mosok, belepillantok a tükörbe, aztán rosszkedvűen el is fordulok. A szemem karikás, arcom gyűrött, a hajamat is meg kéne mosni, de valószínűleg még egy napot halasztom.
Ellátom a cicákat, aztán felöltözöm. Bő farmer meg valami bő kockás ing, meg se nézem alaposabban, mit húzok fel. A hajam meg se fésülöm, csak összefogom egy lófarokba. Aztán egykedvűen felmegyek a konyhába, és elkezdem kifacsarni a búzafűlevet. Igen, ezt még tartom, talán ezt az egyet a korábbi egészséges életmódomból. Amúgy egyáltalán nem érdekel, mit eszem. Amit találok.
Tudom, hogy nagyon elhagytam magam. Tudom, hogy a nagy munkával felépített kisportolt testemet mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben, és ez nagyon gyorsan meg is látszik rajta. Mondhatni egy ruhámba se férek bele a régebbi ruhatáramból. Nincs is mit csodálni rajta, mert csupa xs-es darab, szinte bakfis méretű ruhák. Két évvel ezelőtt még nagyon jól álltak rajtam, amikor még vékony derekam volt, hosszú combom, lapos hasam. Igazából nem kellene nagyon sokat tennem, hogy azt az alakomat visszanyerjem, de cseppet sem érdekel a dolog.
Ha valaki azt mondja, hogy mély depresszióban vagyok, csak rántok egyet a vállamon, mert az se érdekel, hogy depresszióban vagyok. Ha az androidos játékok megmaradnak, nincs nagy baj.
De most jut eszembe, hogy nem tudok ma eleget játszani, mert ki kell menni vásárolni és tanítanom kell, és ettől még rosszkedvűbb leszek.
Valahogy leparancsolom a torkomon a búzafűlevet, és miközben próbálom nem visszaöklendezni, azon tűnődök, érdemes-e egyáltalán még ezzel gyötörnöm magam. De régi, eleven énem egy utolsó pislákoló darabkája ragaszkodik hozzá, mint egy fuldokló a szalmaszálba. Szegény, próbál életben maradni. Szegény.
Jó, hát végül is harminchat évesen lehet, hogy nem kellene így elhagynom magam, de nem akarok én már különösebben kinézni, nem akarok párkapcsolatosdival babrálni. Danival elvagyunk, őt nem nagyon érdekli, hogy nézek ki, ez a szenvedély nevű zavaró dolog meg rég elmúlt, bár olyan hú de nagy szenvedély sose volt.
Nem is kell, én most már csak nyugalomra vágyom. A volt férjemet, Andrást úgysem tudom visszaszerezni, a többi meg teljesen értelmetlen. A pasik jó ideje abszolút hidegen hagynak, Dani aranyos kis ember, nem sok vizet zavar, mellette elvegetálok. Ha nyugiban tudok játszani, nekem nem is nagyon kell más. A többi csak plusz bonyodalom.
Nem voltam régebben ilyen mélyen, mint most, másfél éve. Illetve én nem is mondanám, hogy mélyen vagyok, ezt csak a barátaim hangoztatják. Mármint az a pár, akivel még tartom a kapcsolatot.
A válás után még próbálkoztam. Elkeseredetten próbáltam visszaszerezni őt. Andrást, a volt férjemet. Évekig csúcsformában voltam, és ragadtak rám a férfiak, de engem senki nem érdekelt, csak ő. Mintha mindenki más felé megfagyott volna a szívem. És szinte sajnáltam őket, mert én képtelen voltam szeretni, viszont némelyikük nagyon komolyan belémzuhant.
Akkor persze nem így néztem ki, mint most. Ismerőseim Sissihez vagy Lara Crofthoz hasonlítottak sokszor. Nem mintha genetikailag szupermodellnek születtem volna, ó, egyáltalán nem. Szabálytalan, kicsit kölyök jellegű arcom miatt állandóan csúfoltak az iskolában. Olívazöld szemem van, határozott szemöldököm, melyet soha nem vékonyítottam csipesszel, mert nekem tetszik, hogy olyan dúsan ível a szemem fölött. Orrom a régebbi korok nemes arcélét idézi, persze nőies kiadásban. Cseppet sem a ma divatos pisze orr. Az állvonalam határozott, kicsit széles, és azt sugallja, hogy nem ejtettek a fejemre, megállok a talpamon. A szám átlagos, a fogaim épek, fehérek, a fogorvosnak nincs sok dolga velem. A hajam nagyon hosszú, majdnem a combomig ér, mahagónivörös, és dús frufrum van. A magasságom 168 cm, és mivel nagyon odafigyeltem az étkezésemre és rengeteget sportoltam, a testemet tényleg sikerült szépen megformálnom. Az arcán és a magasságán az ember nem tud változtatni, de az alakjáért rengeteget tehet, és én éltem is ezzel. Azt, hogy nincs modell arcom, a karcsú testemmel próbáltam ellensúlyozni. Félreértés ne essék, sok nőnek a teltebb idomok állnak jól, és sokkal szebbek úgy, mint vékonyan, de én nem tartozom közéjük. Olyan genetikai adottságokkal rendelkezem, hogy mihelyt egy kicsit hízni kezdek, valahogy előnytelenné torzul az arcom és az alakom, ezért nekem nagyon oda kell figyelnem erre. Mielőtt így elhagytam magam, homokóraformám volt, de inkább kamaszlányos módon, mivel a melleim sem nagyok, olyanok, mint egy növekvő bakfisnak. A lábam hosszú és nőiesen izmos, a fenekem feszes és gömbölyű, a hasam lapos, a derekam nagyon vékony. A karom, vállam is olyan, mint egy kamaszlányé.
Illetve hát mindez már múlt idő. Igen, így néztem ki még vagy három évig a válás után, amíg próbáltam visszaszerezni Andrást. Amikor aztán sokadszorra adta egyértelműen a tudtomra, hogy soha többé nem akar kapcsolatot velem, megpróbáltam új párt találni, de a szívem mindvégig néma maradt, mert csak őt kerestem mindenkiben. Végül kikötöttem Dani mellett, mert bár nem volt nagy szenvedély, de jó ember, megbízható, és én már semmi mást nem akartam, csak nyugalmat. Nyugalmat a hátralevő pár évtizedre, mire végre meghalok. András nélkül számomra vége volt a világnak. Rettenetesen szomorú voltam állandóan, nap mint nap sírtam, és ha napközben elfojtottam, akkor éjszaka törtek elő a könnyeim, álmomban. Dani mellett is azt vártam minden nap, hogy hátha visszajön hozzám. Aztán amikor egy nap megtudtam, hogy Andrásnak lett egy nagyon komoly kapcsolata, majd kis idő múlva vett egy házat, amit már az új barátnőjével együtt szépítgetnek; akkor végem lett. Mindent feladtam, mindent.
Zongoraművész vagyok és bárzongorista, de akkor a fellépéseimet is elkezdtem lemondogatni, no meg jött a covid, és akkor már maguktól épültek le a szereplések. Nem is hiányoltam őket, nem akartam akkor én már sehova menni. Egyedül a tanítást tartottam meg, de azt is csak online. Teljesen bezárkóztam, nem akartam emberekkel találkozni, egyedül Andrással, csakis Andrással. Feladtam a sportot, az egészséges étkezést, mindent. És rohamosan elkezdett széthullani a testem. Eltűnt a vékony derekam, megnőtt a hasam, combom, lábam megvastagodott, csípőm vaskos lett, arcom is csúnyán meghízott és tokát eresztettem. Teljesen eltűnt az a karcsú, filigrán jelenség, aki voltam, és itt volt helyette ez az elhanyagolt nő a fazontalan, kinyúlt ruhákban, amelyek nem tudták elrejteni vaskossá, formátlanná vált testemet. És mindez cseppet sem érdekelt. Aztán valamelyik nap rábukkantam egy androidos játékra, és onnantól kezdve minden időmben azokat bújtam. Csak akkor nem fojtogatott az elkeseredett sírás András miatt, ha játszottam. Olyan volt, mint valami jótékony zombi állapot. Teljesen kikapcsolta az érzéseimet. Így valahogy el tudtam viselni a létet, de azért annyi megmaradt a józanságomból, hogy tudjam: szabályosan függő lettem. A játék a drog, mellyel állandóan tompítani tudtam sajgó fájdalmamat.
És most, amíg Danival kimegyünk vásárolni, és állok a sorban a kasszánál, most is alig várom, hogy hazaérve megint játszhassak. És amint hazaérünk, Manócskáékat éppencsak ellátom, és már a tablet előtt ülök a játékra tapadva. Olyan szinten az életemmé vált, hogy teljesen elképzelhetetlen számomra, hogy valaha is abbahagyjam. Játszom, játszom órákig, és legalább addig nem sírok, nem ólomnehéz a szívem.
Mert ez a két állapot váltakozik bennem. Vagy az ólomnehéz szomorúság, vagy a tökéletes közöny minden iránt. Danit azért nem zavarja ez az állapot, mert eléggé magának való, és én próbálom a szomorúságot nem mutatni felé. Nem beszélgetünk sokat egymással, mindkettőnk elvan a saját dolgaival.
Délután megtartok pár online zongoraórát. A növendékeimmel kedves vagyok, szeretik a tanítási módszeremet. Arra azért vigyázok, hogy ők minél kevesebbet lássanak a depressziómból. Ennyire azért még észnél vagyok. Volt pár megpróbáltatásom az életben, és mindig sikerült két lábbal a földön maradnom. Mint most is, együtt a depresszióval meg a játékfüggéssel.
Tanítás közben is várom, András hátha ír, mert tartjuk a kapcsolatot, ó, igen. Találkozunk is néha. Sokszor hangsúlyozza, hogy mennyire szeret, csak már nem tud velem együtt élni. Ő továbblépett. Én képtelen vagyok.
Van egy kis szünetem, átmegyek a konyhába vacsorázni, és közben is fél kézzel a tabletet nyomogatom. Fogalmam sincs róla, hogy két és fél óra múlva olyan horderejű dolog fog velem történni, hogy soha többé nem fogok játszani. És soha többé nem fogok sírni András után.
Semmi nem jelzi előre ezt az iszonyú, mindent szétrobbantó földrengést."

Vira King: Zongoraórák Alberttel, avagy mi kell a nőnek? És mi kell a férfinak?

*Minden szerzői jog fenntartva*

#Elvira King# #elviraking#