Zongoraórák Alberttel II. 1. Zongoraóra - 1. Albert

 1. Albert

"... Csak nézem, hallgatom, ahogy játszik, és minden ütemmel egyre jobban lenyűgöz. Valahogy nagyon tudja, vagy érzi, hogyan kell Bachot játszani, és ez a preludium alapból is gyönyörű. De ez a férfi ahogy játssza, a kicsit lehajtott fejével, szépséges, komoly arcával, előre hulló fekete hajával - ez a két élmény így együtt szinte túl sok, túl erős érzelmeket mozgat meg bennem. Bámulom, hallgatom lenyűgözve, és nem tudom, hogyan fogok megszólalni a végén. Érzem, hogy a szívem kalapál, a torkom elfullad, és le nem tudom venni a szemem róla.
De azért azt látom, hogy ő sem rutinos közömbösséggel játszik. A keze kicsit remeg, hallom a légzését, a száját kissé összeszorítja, látszik, hogy nagyon koncentrál, illetve elszántan próbál koncentrálni. Nem a sztoikus nyugalom sugárzik róla, az egyszer biztos. Szemmel láthatóan ő is felfokozott állapotban van, amit nagyon próbál uralni. És ez gyönyörű, magas, sötét hajú férfi, ahogy küzd magával - hihetetlen vonzó látvány.
Gyakorlatilag hibátlanul sikerült végigjátszania, és tudom, hogy ez mekkora teljesítmény, így első alkalommal, hirtelen a semmiből, zavarral küszködve. Tényleg nagyon összeszedhette magát.
Rámnéz feszülten, várakozva, és gyorsan, hallhatóan veszi a levegőt. Szinte látom a szívverését az ingen keresztül. Istenem...
Nagyot nyelek, hogy meg tudjak szólalni. (Szép kis páros vagyunk, nem tudom, melyikünk remeg jobban.)
- A mindenit! - szakad ki belőlem őszinte elismeréssel. - Te nagyon magas szinten zongorázol, ráadásul Bachot, pedig az ő műveit különösen nehéz jól játszani. Minden elismerésem!
Látom, ahogy elönti a tűz azt a szépséges arcát, miközben kicsit zavartan elmosolyodik.
- Nahát, ezért már érdemes volt idejönnöm.
- Látod - felelem cinkos mosollyal. - Mennyi idő alatt tanultad meg?
- Talán egy hónap.
- Hát le a kalappal! - mosolygok rá felhúzott szemöldökkel, és elkezdem kifaggatni arról, hogy honnan ismeri a stílust, honnan tudja, hogy hogyan kell Bachot játszani. Miközben bombázom a kérdéseimmel, csak egymást nézzük, egyikünk se veszi le a szemét a másikról. Komolyan, mély hangon válaszol a kérdéseimre.
- Nem tanultam külön a stílust, ezt csak érzés után játszom így.
- Hát nagyon beletrafáltál, mert szinte pontosan úgy játszod, ahogy kell. Erről is fogunk majd tanulni, mert egy egészen külön világ.
- Az nagyon jó lesz - majd egy kicsit elhallgat. - Kérhetek valamit? - kérdezi hirtelen, és komolyan néz rám.
- Persze - mosolyodok el halványan, és ugrik egyet a gyomrom.
- Játszanál nekem te egy Bachot?
Na tessék. Itt áll (bocsánat, ül) előttem álmaim férfija, és azt akarja, hogy Bachot játsszak neki. Szentséges Istenem.
- Persze - próbálok természetesen válaszolni, miközben kalapál a szívem, és alig tudom elviselni a látványát, a nézését. Még a kezem is elkezd kihűlni és izzadni. - Helycsere - próbálom könnyedén mondani, és felállok a székről, ő meg felém indul a zongora mellől.
Tudom, hülyeség, ez csak két lépés, de nem számoltam azzal, hogy így közel fog kerülni hozzám, ahogy elmegyünk egymás mellett. Mivel kicsi a hely, így alig fél méterre kerül mellém. Nem merek felnézni rá, de a szemem, a testem érzékeli a magasságát, a dús, fekete haját, a fehér ingét, és érzem a férfias illatát. Gyorsan a zongoraszékhez akarok menekülni, de megállít, így, hogy ilyen közel áll hozzám a zongora és a szék között.
- Ugye nem baj? Nem akarok pofátlan lenni. Csak nagyon szeretnélek hallani - néz le rám kicsit mentegetőzve, komolyan, és igen... Gyengéden. Nagyon, nagyon tetszik a mély hangja. Kénytelen vagyok felnézni rá. A sötét szemek az arcomat fürkészik, kicsit előre hajtja a fejét, és felhúzott szemöldökkel keresi a tekintetemet. Az arca egyszerűen gyönyörű, elviselhetetlenül gyönyörű. Ráadásul a nézésétől hirtelen belenyilall valami az altestembe, és érzem, hogy elönti a vér az arcomat. Egy pillanatra rabja leszek a tekintetének, és nem tudom elvenni a szemem erről a szempárról.
- Nem, dehogyis - mosolygok rá félszegen. - Szeretek Bachot játszani.
Az már más kérdés, hogy most képes leszek-e rá.
Aztán gyorsan arrébb lépek, mert hihetetlen gyorsan elkezdett felizzani a levegő. Legalábbis bennem. Ha ez a pasi még sokáig így áll előttem és így néz, és sikerül annyira összeszednem magam, akkor letépem róla az
inget, és a továbbiakért nem állok jót.
Biztonságosabb tehát a zongoránál. Leülök, ő meg a székre, és kicsit közelebb húzza. Jaj nekem, ezt most miért? Hát már így is világgá szaladok rémületemben. Úristen, a C-t sem fogom eltalálni a zongorán.
Végül csak eltalálom, rettentően összpontosítok, és eljátszom a d-moll preludiumot, egész tűrhetően ahhoz képest, hogy a szívroham kerülget, és minden jel arra vall, hogy negyedóra alatt sikerült belezúgnom az új növendékembe. Illetve szerelmes voltam én már rég ebbe a férfiba. Az, hogy hirtelen manifesztálódik a semmiből és besétál az életembe, teljesen váratlanul ért."

Vira King: Zongoraórák Alberttel

*Minden szerzői jog fenntartva*

#Szilasi Albert# #szilasialbert#