Zongoraórák Alberttel III. 2. Zongoraóra - 3. A négykezes

A négykezes

 "... No igen. Most jön az, hogy oda kell ülnöm mellé.
Hű. Legszívesebben elszaladnék. Legszívesebben odarohannék és hozzásimulnék...
Komolyan izgulok, és nem húzhatom tovább a helyzetet. Óvatosan mellé ereszkedek a székre, nagyon vigyázva, össze ne érjünk. De a testem rögtön reagál így is. Megvadít a közelsége.
- Kívülről játszod? - kérdezem zavartan a zongorabillentyűktől.
- Persze, annyira azért nem bonyolult - hallom a mély hangját közvetlen magam mellett. Nem merek ránézni. Közelről érzékelem a kék ingjét, a farmerját, és a férfias alkarját, ahogy felteszi most a kezét a zongorára. Hallom a légzését, és érzem a vállát az enyém mellett, ahogy fölém magasodik.
- Beütsz elém valamit? - kérdezi, és érzem, hogy rámnéz, de nem bírom felemelni a tekintetem, csak kapaszkodok makacsul a zongorába.
- Igen, négy C-t - mondom, és küzdök a zavarom ellen.
Ez röpke pár másodperc, de szinte teljesen kétségbeesek. Soha férfi közelsége engem nem csinált így ki. Persze, szokott lenni egy kis természetes zavartság pasi növendékeimmel négykezesnél, de az meg se közelíti azt, amit most átélek. Könnyedén tudom mindig uralni, és én irányítok, tanárként vezetek, tökéletes önbizalommal. De most?... Hát jóformán megszólalni is alig tudok. Mindenem lebénult, őrült zavarban vagyok, szinte tehetetlennek érzem magam. Mint egy szégyenlős, gyenge kislány. És közben kiabál bennem a figyelmeztetés, hogy Ő ezt nem láthatja. Nem láthatja, milyen őrületes hatással van rám, nem láthatja, hogy úgy belé vagyok zúgva, hogy jóformán gondolkozni sem tudok. Annyit szabad csak látnia kívülről, hogy tartózkodó vagyok.
Összeszedem magam, és felpillantok rá.
- Pedálozol? - és sikerül valamennyire könnyedén feltennem ezt a kérdést.
- Hát persze - válaszol, és ekkor látom, hogy mintha Ő is feszült lenne, és kicsit összepréseli a száját. Ahogy felém mozdul, a csípője enyhén hozzányomódik az enyémhez, és ahogy a combját is felém tolja, én rémülten elrántom a lábam. Ő rálép a pedálra, amennyire tud, oldalvást, talán megérezte a rémületem. Én borzasztóan figyelek arra, hogy nehogy összeérjen a combunk, és emiatt tulajdonképpen elég kényelmetlen tartásban ülök, és nagyon feszült vagyok.
De elkezdünk játszani. Azzal nincs baj, hogy rögtön elkapjuk a ritmust, a hangzást, egymást, teljesen együtt vagyunk, Ő biztos alapot ad és én biztosan játszok fölé. De ez a vadító testközelség közbeszól. Hogy biztosabban pedálozzon, Albert jobban felém mozdul, és hirtelen összeér a lábunk. Elrántom a combom, kicsit túl gyors mozdulattal, melléütök, és Ő is elrontja.
Nyelek egyet.
- Nem baj, menjünk elölről.
Bólint, és újra játsszuk. Szépen szól, jó együtt játszani, de elérünk a nehezebb részhez, és újra nekemnyomódik a combja, én meg újból elhúzom a lábam.
Félreértés ne essék: minden porcikám azért sóvárog, hogy ott hagyjam a combom, hogy egymáshoz érjünk, hogy hozzá simulhassak legalább a lábammal. De hát nem lehet, semmiképp sem lehet. Tanárként is, nőként is el kell húznom.
De persze Ő így megint elrontja, és érzékelem, hogy kezd kicsit bosszús lenni.
- Jó, még egyszer - morogja, és amikor harmadszor is hozzámér és elrántom a lábam, leveszi a kezét a zongoráról.
- Na jó - elégeli meg, és nagyon határozottan a szemembe néz. Kénytelen vagyok visszanézni rá, szinte foglyul ejt a pillantásával. - Figyelj, én így nem tudok koncentrálni. Állandóan arra kell figyelnem, hogy hozzád ne érjek pedálozásnál, és emiatt baromi kényelmetlen így ülnöm, alig fér el a combom. Amúgy szerintem neked sem túl kényelmes így tartani a lábad. Hacsak nem azért húzod el folyton, mert undorodsz tőlem, nem lenne egyszerűbb ott hagyni? Nem hiszem, hogy bármelyikünk belehalna, ha történetesen összeérünk, viszont tudnék végre a zongorázásra figyelni.
Hú... Teljesen paff vagyok, lehengerel, lenyűgöz. Soha egy növendékem sem mert ilyen szókimondó lenni. Ő meg ezzel a pár keresetlen, őszinte mondattal megoldotta a gordiuszi csomót. Úristen, nagyon karakán pasi.
Csak nézek a szemébe kicsit meglepetten, kicsit megszeppenten.
- Jó - válaszolom, de nem túl meggyőzően. Valahogy próbálom összeszedni tanári mivoltom szertehullott darabkáit.
- De nem akarok erőszakos lenni - teszi hozzá, és fürkészővé válik a tekintete, ahogy alulról a szemembe néz. - Kibírod, ha összeér a lábunk? Nyilván nem most játszol először négykezest, biztos mással is volt már ilyen.
Persze, Albert. Csak azokba a növendékeimbe nem voltam halálosan szerelmes.
Elvörösödök.
- Igen, persze, nem probléma - sikerül kipréselni magamból, és menekülnék a tekintetemmel, de még mindig azt a fürkésző, sötét szempárt nézem. És most az Ő arca is lángba borul.
- Na játsszuk - mondja gyorsan, és nem teketóriázva közelebb mozdul hozzám, ahogy kényelmesebben rányomja a lábát a pedálra. Akarom, nem akarom, a combja hozzányomódik az enyémhez, és érzem, hogy minden izmom megfeszül. De most már nem húzom el a lábam, hagyom, hogy összeérjünk, és ahogy elkezdünk játszani, lassan kilazulnak a megfeszített izmaim, nem tartom már olyan görcsösen a tagjaimat, és a combom megadóan hozzásimul az övéhez. Istenem, micsoda érzés! És hirtelen hálát érzek Albert iránt, hogy igen, megoldotta a helyzetet, és szabadon összesimulhatunk anélkül, hogy bármiféle tabut áthágnánk.
Rettentően jó ez így. Együtt mozdulunk, együtt lélegzünk, egy ritmusra lüktetünk, érzem a csípőjét, a lábát az enyémhez nyomódni, néha összeér a karunk, a kezünk, és a zenében egyesülve összeér a lelkünk. Szinte feloldódok ebben, egy vagyok vele, együtt lélegzünk, együtt létezünk.
És ad valami tökéletes biztonságot, ahogy játszik. Nem kell tanárként remegnem, hogy jaj, csak el ne rontsa, hanem rábízhatom magam és szabadon játszhatok.
Persze néhányszor azért elrontjuk, újra kezdjük, mert az érzékeink dübörögnek. Albert teste csak úgy ontja a hőt, úgy lélegzik, mintha kicsit ki lenne fulladva, hosszú combját néha jobban hozzámpréseli, és árad belőle a férfiség. Érzem, hogy melegem lesz, kipirulok, és én is szaporábban veszem a levegőt, miközben jobban hozzásimítom a combom, a kezem forró lesz, és megadóan játszom, ahogy érzem az ujjait néha hozzáérni az enyémekhez.
Annyira intim ez, ahogy most együtt vagyunk, hogy nem tudom, hogyan fogunk visszahátrálni ebből, ha végigjátszottuk. Annyira nem egy sima zongorázás ez, annyira másról, sokkal többről szól, és igen, itt megtehetjük, itt egyesülhetünk, itt nem kell szólni és magyarázni, itt tabuk nélkül egymás aurájában olvadhatunk össze és érezhetjük egymás testét és lelkét. Ó, bár soha ne érne véget ez a darab!
De közeledünk a végéhez, és elérkezünk az utolsó akkordhoz. Megállunk rajta, hagyjuk kicsengeni, Albert kicsit előre hajtja a fejét, és pár pillanatra megáll minden körülöttünk, megáll az idő. Aztán Ő felémfordítja az arcát.
- Nem játsszuk el mégegyszer? - és közelről találkozik a tekintetünk, combja még az enyém mellett szorosan, mert nem vette le a lábát a pedálról.
- De igen, persze - válaszolom megadóan, és a billentyűkre kapom a tekintetem, mert elégek a nézésétől.
Elkezdem az első hangokat, Ő csatlakozik, és ahogy velem játszik, még közelebb mozdul hozzám. Olyan érzésem van, mintha körülölelne a testével, az aurájával. Most már alig hibázunk, felszabadultabban játszunk együtt, összeolvadva, egymást hevítve. Merészebben felvállaljuk, hogy összeér a testünk, hogy jó a másik közelsége, jó, hogy halljuk egymás légzését, érezzük egymás illatát, a teste hőjét, és mintha valami mámorban lennénk. Érzem Albert forróságát, érzem a visszafojtott izgalmát, érzem a férfit, az erőt, és mindehhez csavarja az érzelmeimet Morricone édes-bús dallama. A testem vadul reagál, ahogy a csípője jobban nekem nyomódik, ahogy a lába ellentmondást nem tűrően préselődik az enyémhez teljes hosszában, ahogy a karja az enyémhez simul, mert most már egyáltalán nem figyel arra, hogy távol tartsa tőlem.
Nem, más növendékeimmel nem így játszunk négykezest. Lévén általában kisebb termetűek, de igazából nem is erről van szó. Mindegyiküknél vigyázunk a távolság megtartására. Egymás mellett, de nem szorosan, mindenkinek van kis külön tere, létezése. De Alberttel valósággal egymásba bújunk, úgy játszunk, mintha ölelkeznénk. Egyszerre mámorító és erotikus élmény.
Aztán egyszercsak megint a végére érünk, és az utolsó akkordban úgy maradunk pár másodpercig, összesimulva, együtt lélegezve, együtt hallgatva. Majd ahogy lassan szétbontakozunk, mintha álomból ébrednénk, úgy nézünk egymásra. Mindketten ki vagyunk pirulva, és nehezen megy a megszólalás. Nyelek egyet, és zavartan letekintek, miközben távolabb húzódom tőle. Próbálok valami értelmes megnyilvánulást kipréselni magamból.
- Ez nem is volt olyan rossz - szólalok meg végül, irdatlan ügyetlenül tettetett lazasággal. Ezt a bölcsességet tudom kinyögni, ennyi tellett ki zsibbadt elmémtől, bravó. Az arcom piros, a testem tüzel, a hangom nem szólal meg rendesen. A szerelem és a vágy olyan erővel taglóz le, amire végképp nem számítottam. Nem láthatja, Istenem, nem láthatja. Sietve felállok mellőle, és átülök a saját székemre.
- Azt mondod? - kérdezi rekedten, és látom, hogy Ő sincs a helyzet magaslatán. Látszik rajta a zavar, melyet hasztalan próbál leplezni, és megköszörüli a torkát.
Hát ez nagyon jó lesz, ha ezt hozza ki belőlünk a négykezes. Mindkettőnk küzd rendesen, hogy valahogy magára találjon. Albert is, nemcsak én.
Másfelől nézve viszont ez jó hír nekem. Csak ki lett Ő is billentve az egyensúlyából, és hát azért gyanítom, hogy nem most volt életében először testközelségben egy nővel. Vagyis valamit talán neki is jelent a dolog."

Vira King: Zongoraórák Alberttel, avagy mi kell a nőnek? És mi kell a férfinak?

*Minden szerzői jog fenntartva*

#szilasialbert  Szilasi Albert