Zongoraórák Alberttel III. 2. Zongoraóra - 4. Egyre nehezebb megtartani az órát

4. Egyre nehezebb megtartani az órát

 "... - Azért ezt nem kellett halálra gyakorolni, sejtheted - teszi hozzá Albert, és kezdi visszanyerni magát, miközben visszahelyezkedik középre.
- Sejtem - és most már rá merek nézni, habár kikészít a látványa. De erőt veszek magamon. Valahogy meg kell tartanom ezt az órát. - Úgyhogy játszhatod máris a szóló változatot - folytatom egy kis mosollyal.
- Igenis - mondja viccesen, és oldalvást rámnéz. - Ezt úgy kell, hogy először is messze kell ülni a zongorától - magyaráz, és hátrább löki a széket, én meg mulatva figyelem. Felteszi a kezét a zongorára, és rámsandít.
- Elég lapos? - kérdezi, de korántsem engedelmes növendék módjára, hanem kihívóan.
- Egyelőre - viszonzom szkeptikus arccal, de a szemem nevet.
- Egyelőre? - vág egy grimaszt. - Darab közben még laposabb lesz, csak figyelj - és elkezd játszani, én meg végre nézhetem egy kicsit szabadon.
A francba, hát átkozottul jóképű. Olyan gyönyörű, férfias profilja van, hogy az egyszerűen nem fair az ember lányával szemben. Én ebbe a profilba belehalok. Van egy kicsi tokája, ahogy lehajtja a fejét, de az állának a markáns vonala kellően ellensúlyozza, és ahogy feljebb emeli a fejét, már csak az áll tiszta, férfias íve marad meg. Bámulom, jártatom rajta a szemem önfeledten, de aztán hirtelen ráeszmélek, hogy talán a zongorázását is figyelni kéne.
Félúton el is indul szépen a csuklója felfelé, ahogy az várható is volt. Hagyom azért, hogy végigjátssza, addig is nézhetem. Persze kalapál a szívem és kiszárad a torkom a látványától, de csak nem bírom levenni róla a szemem.
Hibátlanul lejátssza, majd a végén rámnéz.
- Ez se volt túl nehéz - közli velem.
- Hát Bachhoz képest nyilván nem. Teljesen jól is játszod - ismerem el, de aztán folytatom. - A csuklód viszont szépen felfelé vándorolt közben.
- A csuklóm? Ugyan - néz rám hitetlenkedve, és szokás szerint felhúzza a szemöldökét, nekem meg szokás szerint nagyot dobban a szívem.
- Az elején nem - nézek vissza rá. - De utána igen - mosolygok figyelmeztetően.
- Á, biztos nem - vitatkozik, kis szikra villan a szemében, és lesi a hatást.
Mulatva visszanézek rá.
- Játszd el mégegyszer, és szólok, ha felfelé indul.
- Az előbb se szóltál.
- Most fogok.
Pimasz. És irdatlanul vonzó.
Nézem, ahogy játszik, és komolyan, alig várom, hogy felfelé vándoroljon a keze. A darab második felénél el is indul szépen.
- Most - szólok rá. - Nézd meg a kezed.
Rápillant.
- Ó - állapítja meg. - Megtennéd, hogy lejjebb nyomod? - pillant rám oldalvást.
- Nem fogom állandóan lenyomkodni, meg ott állni melletted.
- Le is ülhetsz - mondja előzékenyen, belőlem meg kipukkan a nevetés.
- Nem, oldd meg egyedül.
Kicsit lebiggyeszti a száját (Úristen, de szétcsókolnám!), és leereszti a karját.
- Látod, megy ez - ragyogtatok rá egy mosolyt.
- Annyi mindenre kell figyelni - mondja boldogtalanul.
- Nem baj, játszd tovább - és fenemód büszke vagyok magamra, hogy sikerült ennyire visszanyerni az uralmamat magam fölött. Legalább két perce én vezetem az órát.
Játszik pár ütemet, de aztán megáll és rámnéz.
- Annyira hiányzik az a felső szólam, amit négykezesnél játszottál. Nem tudnád most is bejátszani? - komoly az arca, kifürkészhetetlen pókerarc.
Hm. Nem arra megy ki véletlenül a játék, hogy megint odaüljek mellé? Szeretném hinni, hogy igen.
- És közben még nyomkodjam is le a kezed - nézek rá mulatva.
- Nézd, ha ennyire ragaszkodsz hozzá - válaszolja, és már csúszik arrébb a széken.
Nevetek.
- Rendben, csak told arrébb a széket, mert középen kell maradnod. Én majd elleszek a szélén.
Hirtelen ráeszmélek, hogy már megint nem én irányítok. De persze odaülök mellé, mert úgy vonz, mint a mágnes. Izgulok, remeg a gyomrom, de közben átkozottul kívánom a testközelségét. Óvatosan, finom nőiességgel ülök mellé, különösen ügyelve, nehogy bármim hozzáérjen. Albert viszont cseppet sem habozik, hozzámnyomja a lábát, csípőjét, ahogy elfoglalja a teret a zongorázáshoz. Az a baj, hogy tanárként rá se szólhatok, mert tényleg kell ennél a darabnál, hogy szabadon tudjon mozogni. Ugyanakkor ez nem az a pofátlan mozdulat, mint amikor valaki letúr valakit a székről. Inkább valami természetes melegséget érzek benne, és ebben a pillanatban figyelmesen rám is néz.
- Elférsz így? - kérdezi, összeakad a szemünk, és én azonmód megrándulok lent.
Hát azért ez borzasztó. Azonnal szexuális gerjedelmet érzek, ha a szemembe néz. Teljes kiszolgáltatottság. Nem tudok mit csinálni a testemmel, így reagál Albertre. Csak abban reménykedem, hogy nem látja rajtam, nem olvassa ki a tekintetemből, hogy én most rögtön... Bármit. Akármit megtehetne velem. Teljesen a rabja vagyok. Az életben nem voltam így belezúgva senkibe, nem is tudtam, hogy létezik ilyen mértékű kiszolgáltatottság.
Lesütöm a szemem, az arcom kigyullad.
- Elférek, köszi.
- Akkor jó - és magamon érzem még a pillantását, de fel nem néznék rá. Kiolvasná rögtön a szememből, hogy halálosan szerelmes vagyok belé. És...
"... És akkor neked véged, nyuszi."
Felrakja a kezét a zongorára. Mivel itt magasabb hangokon kell játszania, válla máris hozzáér az enyémhez.
Elkezdünk zongorázni, és rémülten konstatálom, hogy az én szólamom irdatlan közel van az övéhez, mindjárt össze fog akadni a kezünk.
Albert eddig teljes biztonsággal játszik, csak hangos légzése árulkodik az izgalmáról. Közeledik a kezünk, és ahogy mozdulok, a hajam a felkarjára hull, és a következő pillanatban az ujjaink is összeakadnak.
Jóságos Isten, végem van, én nem tudom, hogy mink fog még egymásba gabalyodni ezen az órán. Egyszerre vagyok rémült, zavart, a testem meg kérlelhetetlenül lüktet. Elönt a forróság. Ő elrontja, én elkapom a kezem. Látom, ahogy vet egy gyors pillantást a hajamra a karján.
- Elölről? - kérdezi fojtottan.
- Igen - felelem a billentyűket nézve. - Bocsánat, elég közel van a szólamom a tiedhez, sőt, néha nekem is ugyanaz a billentyű kell, de majd próbállak nem letaposni.
- Taposs nyugodtan - válaszolja, és elnevetjük magunkat. Kicsit talán oldódik a zavartságunk. De a hajamat nem merem leszedni a karjáról, az még intimebb mozdulat lenne.
Lepillantok a kezére.
- Engedd lejjebb - szólok rá.
- Igenis - sóhajt fel.
És újból játszani kezdünk. Karunk összesimul, erős csípője, combja az enyémhez préselve, forró ujjaink sokszor egymáson, ő fújtatva lélegzik, én pirulok, lüktetek, de elszántan játszunk, mintha egyszerre határoztuk volna el, hogy nem fogjuk elrontani, nem fogjuk abbahagyni. A hangok gyönyörűek és szenvedélyesek, ahogy kiegészítjük egymást, és még egy lapáttal rátesznek az érzéseinkre. Valósággal összeforrunk. Ahogy mozdul a lába a pedálon, combja súrlódik az enyémen, ujjai meg sem próbálják kikerülni az én ujjaimat, és ahogy egymásra találnak, bizseregve érnek össze. Szédülten átadom magam az érzésnek, szétolvad bennem minden ellenállás, hagyom, hogy mindene hozzámérjen, hagyom, hogy egész lényével behatoljon a legbensőbb terembe.
Tudatom maradék morzsái hangosan verik a vészcsengőt. Nem maradhatok ebben az állapotban, nem omolhatok szét, nem kaphat meg.
Ha most megkap, elveszítem. Ha beledöglök is, tartanom kell magam. És hivatalos indokom is van rá: egyrészt a tanárja vagyok, másrészt kapcsolatban vagyok."

Vira King: Zongoraórák Alberttel

*Minden szerzői jog fenntartva*

#Szilasi Albert# #szilasialbert#