Zongoraórák Alberttel III. 2. Zongoraóra - 5. Amikor az építész felmorzsolja a tanárnőjét

5. Amikor az építész felmorzsolja a tanárnőjét

 "... Ahogy közeledik az utolsó akkord, emberfeletti erővel kivonom magam ebből a szédítő, veszélyes mámorból. Összegyűjtöm az erőmet, hogy normálisan meg tudjak majd szólalni és továbbvinni az órát. Nem láthatja, hogy elolvadok. Épp csak lecseng az utolsó hang, gyorsan felállok mellőle, és átülök a székemre. Albert kicsit meglepetten pillant fel, és összehúzott szemmel néz rám. Hallom a gyors légzését.
Érzem, hogy forró az arcom, de visszanézek rá.
- Nem nyomkodtad le a kezem - szólal meg.
- Mással voltam elfoglalva - vágok vissza.
- Mivel?
Azzal voltam elfoglalva, hogy ne csókoljalak meg, Albert. Azzal voltam elfoglalva, hogy ne boruljak oda arra a vadító, szőrös mellkasodra.
- Zongoráztam, képzeld - villantok rá egy cinkos mosolyt, aztán gyorsan mederbe terelem az órát. - Ezt teljesen jól megcsináltad, minden a helyén volt, ritmus, hangok, akkordok, nem tudok belekötni - és csalódottan lebiggyesztem a szám.
Nevetve rámvillan a sötét szeme.
- És most megyünk tovább - folytatom sietve. - Jöhetnek a Czernyk.
- Nem azt mondtad, hogy veszünk még egy négykezest? - szegezi rám a tekintetét.
Na elég ebből, Albert.
- Először Czernyk - nézek rá mókás szigorral.
Vág egy grimaszt.
- Nem lehetne ezt a részt kihagyni a tananyagból?
- Nem lehet. Mi bajod van szegénnyel?
- Minden. Legrémesebb zeneiskolai emlékeimet hozza elő.
- De nem a jó mesterrel van baj, hanem a zeneiskolával. Jó, most először még ezeket a kis szösszeneteket vesszük, de utána jönnek a komolyabb etüdjei, és azok brutálisan jók. Azokból nem játszottál?
- Nem is ismerem őket.
- Na akkor engedj ide.
Feláll, odaülök a zongorához, és belecsapok az egyik virtuóz etüdbe. Ujjaim villámgyorsan futnak a billentyűkön, hullámzóan, elsodróan, lendületes drámaisággal. Nem fogom vissza magam, hagyom, hogy meglegyen a lehengerlő hatás, a végén még egy kicsit gyorsítok, mintha unatkoznék, aztán odavágom az utolsó akkordot, majd kedvesen felpislogok Albertre.
Látom az elképedést az arcán, majd lenéz rám.
- Ez vár rád – közlöm vele vidám mosollyal.
- Te nem vagy magadnál - feleli nyersen és meglehetősen tiszteletlenül. - Fényévekre vagyok ettől. És úgy játszol, hogy poloskának érzem magam melletted.
Felnevetek, és még vidámabban pislogok fel rá.
- Te ezt nyilván élvezed - néz rám vissza.
- Igen - ismerem el derűsen, és felállok. Persze így is jóval magasabb nálam, és bosszankodva, nevető szemmel pillant le rám.
- Szóval alázod a növendékeidet.
- Szó sincs róla. Csak a lehetséges fejlődési irányt mutatom meg nekik - és pajkosan nézek fel a szemébe.
Kipukkan belőle a nevetés, és elragadtatva néz rám vissza.
- Hát te aztán jól adod - jegyzi meg fejcsóválva és kicsit hitetlenkedve. - Remélem, nem gondolod komolyan, hogy ezek után én odaülök, és eljátszom neked valamelyik bébi etüdöt.
- Dehogynem, hiszen pont ez a rész jön most az órából - ragyogok rá lelkesen.
Hirtelen kicsit előrébb hajol, és belémfúrja a tekintetét. Az inge kissé szétnyílik, és így közelebbről még nagyobbnak látom a mellkasát, még szélesebb a válla. - Nem - jelenti ki vicces mosollyal, de határozottan, és szikrázik a szeme. - Ezek után nem vagyok hajlandó. Elméletet magyarázhatsz rajtuk, de nem fogok bénázni előtted.
- De hát... - pillantok fel rá meglepetten, és félig nyitva marad a szám. Látom, hogy lesiklik rá a tekintete, és vesz egy gyors levegőt, az orrlyukai kitágulnak.
- Ez az anyag - folytatom gyorsan. - Valamin meg kell tanítanom neked, hogy járjon a kezed.
Visszanéz a szemembe, most már komolyabban.
- Nem azt mondtam, hogy soha. Csak most nem, ezen az órán. Gyakorlom még, és jövő órán eljátszom, rendben?
Olyan erősen néz, hogy szinte hipnotizál. És megint nem én irányítok. Bámulok fel a szépséges arcába, a szemébe, és teljesen megbabonáz. Magáévá tehetne most rögtön.
- Rendben - válaszolom elfúló hangon, aztán nyelek egyet, és megpróbálom visszanyerni az egyensúlyomat. - De akkor jövő órán tényleg eljátszod - teszem hozzá mókás szigorral. Túl közel áll hozzám, érzem a teste hőjét.
- Természetesen - mondja mély hangon, és a szeme végigsiklik az arcomon.
Úristen. Villámgyorsan ki kell hátrálni ebből a helyzetből, bár valósággal tocsogok lent.
Elfordulok, elsiklok a zongoraszék és a zongora között, és leülök a helyemre.
- Akkor legalább az elméletet nézzük meg - szólok, immáron biztosabb talajon.
- Oké - gyorsan az asztalhoz lép, iszik egy kortyot, aztán leül és megdörzsöli a kezét. - Gondolom, kell a kotta - és kirakja a kottatartóra.
- Biztos nem akarod eljátszani? - kérdezem.
Felém pördül.
- Elvira! - mereszti rám a szemét. - Biztos.
Azzal visszafordul a zongorához, jelezve, hogy lezárta a témát.
Hű. Ilyen növendékem se volt még.
És elkezdjük boncolni a két darabot.
- C-vel indul, gondolom, ez tonika - és bal kézzel leüti a zongorán. - Utána F-dúr, aha, ez a subdomináns, itt mentem el otthonról. Utána... Mi ez itt? Megint tonika? Abszolút nincs lezárás érzetem - üti meg újból az akkordot.
- Persze, mert igazából nem is tonika, hiába C-dúr. 4/6 forgatásban az alsó hangja G, az pedig...
- A domináns - fejezi be a mondatot.
- Mindig a basszushang számít. Hogy mi van legalul. Az határozza meg az egész hangzást, nem a csilivili dallam - magyarázom.
- Vagyis amíg G van alul, addig feszülök? - és ahogy rámnéz kérdés közben, kis pajkos villanást látok a szemében.
- Igen - és igyekszem nem elpirulni a gondolattól, ahogy átfut az agyamon, milyen lehet, amikor Ő feszül.
- És utána? Ez... Aha, ez a domináns szeptim, ez jobban feszít - hallgatja, ahogy ütögeti a zongorán. - Erről még kell magyaráznod, megígérted a múltkor - néz a szemembe figyelmeztetően.
- Nyugodj meg, Albert - mosolygok rá. - Fogok róla magyarázni eleget.
- Megnyugodtam - fordul megint a kotta felé. - És ez itt a végén a tonika. Hazaértem.
- Igen - bólogatok. - Az egy kvartszext azért kellett kö...
- A micsoda? - mered rám.
- Első fokú kvartszext - és elmagyarázom, miért hívják így, majd hozzáteszem: - Arra való, hogy jobban húzza a feszültséget. Utána nagyobbat csattan. El lehet intézni egy gyors dominánssal is, de úgy messze nem olyan hatásos. Minél tovább feszíted, annál nagyobb utána az élve... - Le tudnám harapni a nyelvem. Megnyugvást kellett volna mondanom! Minél tovább húzod, utána annál nagyobb a megnyugvás. Eredetileg ezt akartam mondani, de ehelyett… Pillanat alatt sötétvörösre pirulok, és nagyon melegem lesz. El tudnék süllyedni most rögtön. Ez az áruló nyelvem, ó, hogy az Isten!... Akaratlanul kicsúszik a számon, hogy mire gondolok szakadatlan, míg tanítom. Szexre. Folyton szexre. Hogy egymásra tapadjunk. Hogy a magáévá tegyen. Akár itt, most, rögtön.
Remélem, hogy nem hallotta vagy nem értette, talán még ki tudok jönni ebből a helyzetből. Gyorsan, lopva felpillantok rá.
Hiú remény. Engem néz, és vigyorog. A szeme, mint egy kisördög.
- Annál nagyobb? - visszhangozza, és felhúzza a szemöldökét. - Minél tovább húzom?
Úristen, haza, haza innen, soha életemben nem volt ilyen nehéz a tanítás, meggyulladok, zsibong mindenem a nézésétől, mindjárt letépem róla azt az inget.
- Igen - próbálom megtalálni a hangomat, érzem, hogy zavart kis mosolyra húzódik a szám, lángvörös az arcom, megint az ölemet nézem, és annyira melegem van, hogy muszáj ebben a pillanatban megszabadulnom a pulóveremtől, mert hőgutát kapok. Meg talán nyerek vele pár másodpercet, amíg visszaszerzem az önuralmamat. Annyira zavart vagyok, hogy eszembe se jut, mennyire kétértelmű, ha most vetkőzni kezdek.
És teljesen hülye módon tényleg elkezdem lehámozni magamról a pulóvert. Csípőnadrág van rajtam, és mivel nincs betűrve a felsőm, a pulóverrel együtt az is húzódik felfelé. Ijedten rángatom le, de ahogy megszabadulok a pulóveremtől, áruló módon felcsúszik, és kilátszik a csupasz hasam, derekam a bordámig.
Igen, tudom, hogy milyen látvány. Köszönhetően a rengeteg konditeremben eltöltött időnek a hasam lapos, sima és izmos, a derekam kislányosan karcsú, és a csípőnadrág még inkább kihangsúlyozza a homokóraformámat.
Miközben a pulóverrel küzdök, elkapom Albert pillantását, melyet nyilvánvalóan nem nekem szán. Hirtelen nagyra nyílik a szeme, ahogy meglátja a derekam, a tekintete elborul, gyors levegőt vesz és elvörösödik.
De mire ledobom a pulóvert, és visszanézek rá, már visszarendezte a vonásait, csupán arcának pírja és a szapora légzése árulkodó. A szeme, haja még sötétebb, mint eddig. Egy pillanatra még lefut a tekintete a derekamra, ahogy húzkodom lefelé a felsőmet, aztán már az arcomat nézi. Most komoly az arca, feszült. Meglepve és kis örömmel látom, hogy kizökkent eddigi magabiztosságából. Úgy veszi a levegőt, mintha messziről futott volna, száját összeszorítja. Nyel egyet.
- Lejjebb vegyem a fűtést? - kérdezi rekedten.
Ó, Albert, nem a fűtéstől gyulladok meg, hanem tőled.
- Nem, köszönöm, jó így - mosolygok rá. - A pulóver volt nagyon meleg.
No persze.
De most már jóval magabiztosabbnak érzem magam, és tudom folytatni viszonylag könnyedén:
- Tehát az egy kvartszext olyan, mint amikor úgy mesélsz el egy viccet, hogy hosszabban húzod a poén előtti részt - igyekszem semleges mederbe visszaterelni az órát.
- Értem - feleli Ő, de még mindig merően néz. Látszik, hogy csak kényszerből reagált valamit, és igazából teljesen mással van elfoglalva. Aztán összeszedi magát.
- Ne tartsunk egy kis szünetet? Nem vagy éhes? Szívesen csinálok neked egy szendvicset - ajánlja föl, és most már a magabiztosság árad belőle.
- Köszönöm szépen, de legfeljebb csak nagyon kicsit, egy falatot. És igen, szünetelhetünk, mert tényleg sűrű így az anyag."

Vira King: Zongoraórák Alberttel

*Minden szerzői jog fenntartva*

#szilasialbert# Szilasi Albert