Zongoraórák Alberttel VI. Dobogókő - 4. A tócsa

 "... Albert megáll, és rámnéz. Kemény a tekintete. Itt keskenyebb az ösvény, de nem zavarja, hogy közelebb állunk egymáshoz.
- Ugye nem történt komolyabb incidens? - és valósággal átfúr a tekintetével, ahogy fürkészi az arcom.
- Nem, mindig sikerült kivédenem - nézek fel a kutató tekintetébe. - Egy durvább eset volt, de akkor sikerült elrohannom.
Felhúzza a szemöldökét, de ez most nem az a vidám nézés, hanem kemény, sürgető, hogy mondjam tovább.
- Este fél tíz volt, amikor egy lakótelep szélén éppen az unokatestvéremhez mentem. Nyár este. És hirtelen körbeállt öt vagy hat férfi, pillanat alatt ott termettek a semmiből. Az egyikük biciklivel elállta utat, hogy ne tudjak tovább menni. Elkezdték erőltetni, hogy menjek fel velük egy lakásra, ami ott volt a sarkon.
Albert egyre feszültebben néz, de nem szól.
- Persze nem voltam hajlandó, ők meg egyre rámenősebben agitáltak, körbevettek, és az egyikük már tolta is le a gatyáját.
- Jézusom, Elvira - szakad ki Albertből, és megfeszül a szája.
- Az volt a szerencsém, hogy a bicikli és a bokor között volt vagy húsz centi hely, én meg akkor is hasonlóan széles voltam, mint most. Villámgyorsan átvágódtam azon a résen, és rohantam, ahogy bírtam, közben hívtam az unokatestvéremet, hogy nagyon gyorsan engedjen be a kapun. Pár perc múlva már ott voltam nála biztonságban. Így megúsztam a dolgot.
Feldúlt az arca.
- Igen, akkor megúsztad. De hát basszus, egyedül mászkáltál így este az utcán? Senki nem vigyázott rád?
- Néha volt kísérőm, de legtöbbször egyedül voltam. Nem akartam akkor kapcsolatot. Egyedül mászkáltam. De igazából annyit akartam csak kihozni az egészből - és közben elindulok, Albert meg jön mellettem -, hogy nem szívesen laknék újra egyedül. Daninál biztonságban vagyok, és a kapcsolatunk meg nem olyan rossz, hogy csak úgy felrúgjam és elköltözzek. Nekem nagyon fontos a biztonság.
- Értem - néz rám menet közben. - És én is azt mondom, nem lenne biztonságos egyedül laknod. Dani? Így hívják a barátodat?
- Igen - felelem, és hirtelen megtorpanok, Albert is megáll.
Az úton előttünk áll a víz, mintha egy kisebb tó lenne. Nagy területet foglal el, mindkét oldalra és előre is. Tanácstalanul nézem. Egyelőre ötletem sincs, merre lehetne kikerülni.
- Az éjszakai eső - állapítja meg Albert, és a bakancsomra néz. - Az enyém tökéletesen vízálló, ezzel már forrásokba is belementem, de a tiéd bírni fogja?
- Nem - válaszolom egyszerűen, és szerencsétlen mosollyal nézek rá. - Biztos, hogy beázik, utána meg nem szeretnék egész nap vizes cipőben mászkálni. Eléggé felfázós vagyok - és míg ezeket mondom, szemem fel-alá jár, pásztázza a környéket, merre tudnék kerülni. Egyelőre semerre nem látok járható utat.
- Nekem is volt egy ilyen gyanúm - feleli Albert, én meg ránézek.
- Nem látok kerülőutat, te sem?
- Nemigen - dünnyögi, ahogy felméri a terepet.
- Visszafordulunk? - nézek rá tanácstalanul.
- Dehogy fordulunk - jelenti ki. - Szíjazd a hátizsákod az enyém tetejére, de úgy, hogy ne lóbálózzon össze-vissza - utasít határozottan.
Engedelmeskedek. Kicsit fel kell ágaskodnom, hogy a vállánál rögzítsem az én zsákomat. Közelről látom a széles vállát, izmos felkarját, háta két oldalát, nyakánál göndörödő sötét fürtjeit, és nem tehetek róla, hirtelen nagyon megkívánom. Gyönyörű, csodálatos hím, elképesztő testtel.
Megpróbálok észnél lenni és a legjobb tudásom szerint rögzíteni a hátizsákomat az övéhez, és tényleg sikerül úgy megoldanom, hogy ne hintázzon jobbra-balra.
- Megvan - kerülök vissza elé, és kérdően nézek rá, hogy mi a terve.
Oké, hogy átviszi a hátizsákomat, de én hogy megyek át?
- Fogd meg a nyakam, átviszlek - mondja röviden, és mire kettőt számolnék, felkap a földről. Egyik karja a hátam mögött van, másik a térdem hajlatában. Szabályosan az ölébe vett.
Úristen.
Gyorsan átkulcsolom a nyakát mindkét kezemmel, és érzem, hogy szorosabban átfog mindkét karjával, egyszerre ölel és magához szorít. Erős keze biztosan fogja az oldalam, a hónaljam alatt érzem a tenyerét, az ujjait, és a combjaimat is magához fogja. Mindezt magabiztos, fölényes mozdulatokkal teszi, mintha csak egy kisgyereket emelt volna fel.
Közvetlen közelről lenéz rám, mandulavágású szeme derűsen csillog, állánál kicsit meggyűrődik a bőr. Ennyire közelről még soha nem néztünk egymás arcába.
- Kényelmesen vagy? - kérdezi, és csibészes mosoly jelenik meg a szája sarkában, mintha azt mondaná: Most az enyém vagy, nincs kibúvó.
Ott vagyok a levegőben a karjában, és tökéletes biztonságban érzem magam. Kavarog bennem a meglepetés, a testi vágy és a zavar, ahogy ilyen közelről a szemébe nézek.
- Igen - mosolygok rá elfogódottan és csodálkozva, Ő meg birtoklóan, melegen néz.
- Könnyű vagy - formálja a szenvedélyes, gyönyörű szája közelről a szavakat, és megint érzem az édes, tiszta leheletét. Szabályosan testi vágy indul el bennem, szeretném éhesen megcsókolni. Mondják, hogy milyen fontos, hogy két ember között egyezzen a kémia. Hát ennél jobban nem is tudom, hogy egyezhetne. Teljesen beindulok a lélegzete szagától.
- Kapaszkodj jobban, úgy nekem is kényelmesebb.
Magyarul öleljem át még jobban a nyakát. Nem késlekedem. Szorosabbra fonom körülötte a karjaimat, és így még jobban hozzá simulok.
- Így - mondja, még egyszer nagyon a szemembe néz, majd elindul velem a vízzel borított úton. Biztosan lépked, nem túl gyorsan, kényelmes középtempóban. Hol az utat nézi, hol az arcomra pillant, és a kis csibészes mosoly ott van a szája szegletében. Nagyon az az érzésem, hogy élvezi a helyzetet, és direkt nem megy gyorsan. Én a válla és a nyaka közé hajtom a fejem, és bódultan szívom be a bőrének az illatát. A kezemnek komolyan meg kell parancsolnom, hogy el ne kezdje simogatni a nyakát. Kézfejem hátán érzem a lehulló tincseit, a meleget, ami sugárzik a nyakából, tarkójából, és hol lefelé pillogok boldogan, hol felmosolygok rá zavartan. Igen, többször összetalálkozik a tekintetünk, mialatt visz, és elégedett, magabiztos a nézése, de gyengéd is. Szaporábban veszi a levegőt, és én gyönyörködök a sasorrában és a kitáguló orrlyukaiban, sűrű szempilláit is közelről látom. Minden lépésnél hozzányomódik kicsit a mellem oldala a mellkasához, hajam szétterül a karján. Ölelem boldogan, kapaszkodok az erős nyakába, és magamban százszor is hálát adok az Istennek az éjszakai esőért.
De sajnos nem túl hosszú a vizes útszakasz. Féloldalasan pislogok lefelé, miközben Albert a karjaiban visz, és látom, hogy az út egy idő után már kezd szárazabbá válni, a víz lassan eltűnik. Persze sajnálom, hogy ilyen hamar vége, és már nem sokáig leszek az imádott férfi ölében, de ugyanakkor azt se szeretném, hogy ez az imádott férfi sérvet kapjon.
Viszont az is igaz, hogy semmi olyasmi nem látszik Alberten, hogy éppen sérvet készülne kapni. Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a zihálása a testsúlyomnak szól, és annyira a magabiztos erő sugárzik belőle, hogy az az érzésem, könnyedén tudna vinni még legalább egy ekkora darabon.
Ahogy a szárazabb részhez érünk, megáll, de nem tesz le rögtön. Lenéz a szemembe, megint azzal a birtokló nézéssel.
- A saját lábadon akarsz tovább menni, vagy még vigyelek tovább? - és pajkosan megvillan a szeme. Érzem, hogy karjait kicsit megszorítja rajtam, mintha jelezné, hogy neki ugyan nem probléma, szívesen cipel még ölben.
Vigyél, Albert, Istenem, vigyél. Bármeddig. Csak közben hadd simogassam a hajadat és hadd csókoljam a nyakadat. Édes egyetlen szerelmem.
Zavartan a szemébe nevetek.
- Nem szeretnélek ennyire igénybe venni. Szerintem most már a saját lábamon is megoldom. De köszönöm, hogy megmentetted a cipőmet - és még egy hálás pillantást vetek rá.
Felindulttá válik a tekintete egy pillanatra, ahogy most közelről nézzük egymást.
- Szívesen - mondja komolyan, majd lassan leenged a földre."

*Minden szerzői jog fenntartva!*