Zongoraórák Alberttel VI. Dobogókő - 2. Sapka és rétes

 "... Közben közeledünk egy nagy parkoló felé, és Albert lassít.
- Megérkeztünk - közli, és kényelmesen beparkol egy ezüst Volkswagen mellé. Nagyjából félig van tele a parkoló, de gyanítom, hamarosan sokkal több autó lesz itt. Gyönyörű ez a késő tavaszi idő, az ég szikrázóan kék, és már most komoly ereje van a napnak.
Albert leállítja a motort, és miközben kicsatolja magát, rámnéz.
- Szerintem hozzál mindent. Persze visszajöhetünk ide napközben, de jobban bele tudunk veszni az erdőbe, ha nem kell visszamászkálni.
Vidáman bólintok, és én is kikötöm az övet.
- Persze, úgy is készültem - pillantok rá vidáman, majd kiszállunk.
Rögtön megüt a nap ereje, és pár másodpercig csak állok és szívom be a friss, rengeteg zöldből áradó levegőt.
- Eddig már jó - lelkesedek, és Albert cinkosan megjegyzi:
- Pedig még csak a parkolóban vagyunk.
Egymásra nevetünk a napsütésben, majd behajol a hátsó ülésre, és kiszedi a hátizsákokat.
- Tessék - nyújtja az enyémet, majd felveszi a sajátját, közben hunyorogva az ég felé néz. - Nagyon erős a nap - jegyzi meg. - Van sapkád? Lesznek olyan részek, ahol nem fák között megyünk. Nekem egy pillanat alatt beszívja a hajam a forróságot.
Rápillantok. No igen. Most a szikrázó napsütésben még inkább látszik, micsoda fantasztikus haja van. Nagyon dús, fényes, göndör, és még a napfényben is inkább fekete, mint sötétbarna. Vagy valahol a kettő között. Ez a hajtömeg tényleg alaposan beszívhatja a napot.
Amíg ezeket végiggondolom, Ő hátulról előszed egy katonai ellenzős sapkát, és a fejébe nyomja. Ez is kekiszínű. Lenyűgözve bámulom. Átkozottul jól áll neki. A füle mögött bukkannak elő a sötét tincsei a sapkából, és ebben így még férfiasabb jelenség. Nem tudom, hogy fogom kibírni a látványát. Máris rogyadozik a lábam.
Összeszedem magam.
- Nekem nincs - válaszolom.
- Pedig a te hajad is elég sötét - pillant a fejemre. - Nem akarom, hogy felforrj. Veszünk neked, nem messze van egy árus, akinél lehet kapni.
- Jó - felelem kicsit bizonytalanul, de Ő teljesen eltökélt.
- Addig is itt az enyém - és lekapja a fejéről.
Gyorsan tiltakozni kezdek.
- Nem, köszönöm, nagyon figyelmes vagy, de tényleg...
Megáll a keze a sapkával, és figyelmesen, összeszűkült szemmel rámnéz.
- Mi a bajod vele?
- Semmi, igazán - mosolygok a szemébe. - De neked is kell, és nem szeretném, hogy miattam...
- Elvira - és tovább mozdul a keze felém. - Ne akadékoskodj. Rád vigyázni kell - azzal a fejembe nyomja a sapkáját, gyors, de gyengéd mozdulattal. Arra is figyel, hogy óvatosan arrébb simítson egy arcomba lógó tincset.
Csak állok és nézek rá, fejemen a sapkájával. Érzem, ahogy kiomlik alóla a hosszú hajam. Ő tetszéssel tanulmányoz.
- Jól áll - jegyzi meg röviden, és a mélybarna szemében meleg szikrák táncolnak. - Ilyet veszünk neked is - közli, mint egy eldöntött tényt.
Elszorul a torkom egy pillanatra.
- Köszönöm - és hálásan nézek fel abba a fantasztikus arcába. - Amúgy ez nekem is nagyon tetszik - teszem hozzá bizalmasan.
- Nahát akkor - szögezi le, majd a Volvóra pillant, és bepittyegteti. Majd rámnéz.
- Mehetünk?
- Igen - és elindulunk egymás mellett. Tulajdonképpen ilyen még sose volt. A házában meg a kertjében inkább egymás előtt, mögött mentünk, no meg az nem volt rendes gyaloglás. De most, ahogy baktatunk egymás mellett a parkolóban az erdei út felé, megcsap ez az új érzés. Albert a bal oldalamon jön, a szívem felőli oldalon, ahogy szoktam mondani. Kíváncsi vagyok, véletlen vagy szándékos, tisztában van-e ezzel az illemszabállyal.
Nagyon jó így egymás mellett menni a napsütésben, hátunkon a hátizsákkal. Nagyon magas mellettem, és ahogy lépkedünk, látom, hogy mennyire hasonló az öltözékünk, a stílusunk, a sokzsebes nadrág, a bakancs, a póló (na jó, az övé nem hasvillantós, mint az enyém), és nemsokára a sapkánk is ugyanolyan lesz.
A szélesebb úton, ahol már fák között megyünk a turistalétesítmények felé, többen is jönnek velünk szemben, egy-két család, turisták kisebb-nagyobb csoportban, néhány szerelmespár. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy megnéznek minket. Alberten persze rögtön megakadnak a női szemek, de örömmel konstatálom, hogy rajtam meg a férfi tekintetek. Nem érezném jól magam, ha Albertet kocsányon lógó szemekkel bámulnák, engem meg senki észre se venne. Így viszont kiegyenlített a helyzet. És úgy általában mindkettőnket is megnéznek együtt. Az a gyanúm, hogy mutatós páros lehetünk. Büszkén kihúzom magam, hajam vidáman leng a sapka alól, járásom egyszerre ruganyos és hullámzó. Mindig figyelek arra, hogy nő maradjak, és ne menjek át bakafántos őrmesterbe.
Albert határozott, férfias léptekkel jön mellettem, fölényes erőt sugározva. Hosszú, izmos lábait az enyémhez igazgatja, de mivel én is gyorsan és sportosan lépkedek, nem kell nagyon visszafognia magát.
Talán Ő is észreveszi a kíváncsi tekinteteket, de magabiztos arckifejezésén ez nem látszik, mígnem egyszercsak huncut mosollyal rámvillan a szeme.
- Megnéznek minket - mormolja a szája sarkából cinkosul.
- Igen, én is észrevettem - mosolygok rá vissza, és mint két csibész, úgy pillantunk egymásra.
Közben egy tágasabb erdei placcra érünk, ahol hosszú, fából készült asztalok állnak két oldalukon hosszú fapadokkal, táblák, térképek, leírások az egész környékről, középen egy nagy turistaház hangulatos étteremmel, és kicsit arrébb egy ajándéktárgyas bódé, ahol állványokon van kirakva a rengeteg emléktárgy, hűtőmágnesek, bögrék, pólók, és igen - sapkák. Albert egyenesen arra veszi az irányt, én meg engedelmesen lépkedek mellette. Együtt nézegetjük a kirakott holmit. A baseball sapkákon átsiklik a szemem, azoktól kilel a hideg. Szerencsére van katonai fazon is, olyan, mint ami most a fejemen van.
- Neked is ez a stílus jön be inkább? - néz rám Albert.
- Abszolút - bólintok határozottan. - Amennyire rühellem a baseball sapkát, annyira tetszik a katonai fazon - és már nyúlok is egy fekete és egy sötétebb keki színű után. Fél kézzel leakasztom őket, és a másik kezemmel leveszem Albert sapkáját.
- Ezt köszönettel visszaadom - nyújtom felé, Ő meg azonmód a fejébe csapja. Megint megüt a látványa, hogy mennyire kétségbeejtően jól áll neki. Vidáman néz le rám, a sapka ellenzője kicsit árnyékolja a szemét.
- Felpróbálod őket?
- Naná! - és már állok is a tükör elé a fekete sapkában. Tetszem magamnak benne. Persze Albert is mustrál, és bólint.
- Ez százas. Csak mivel fekete, szívja a meleget.
- Hát ez igaz - biggyesztem le a szám, és felpróbálom a keki színűt. Tökéletesen megy az olívazöld szememhez. Bámulom magam a tükörben.
- Hadd nézzelek - és kicsit maga felé fordít. Leplezetlen elismeréssel néz. - Nincs több kérdés - állapítja meg. - Neked tetszik?
- Abszolút - felelem vidáman, és miközben megyünk a kasszához, leveszem a fejemről. Nyújtom az eladónak, valószínűleg ő maga a tulaj is, kicsi, köpcös, piros képű emberke. Lehajtott fejjel keresgélem a hátizsákomban a nyuszis pénztárcámat, majd amikor végre megtalálom és felnézek, látom, hogy Albert épp a kártyáját tartja a fizető terminálhoz, amely pont most sípol, és már jön is kifelé a blokk.
- Köszönöm, viselje a hölgy egészséggel! - hallom a kis emberke hangját.
- Köszönjük, meglesz - biztosítja Albert barátságosan, majd finoman megérintve a vállam kifelé terel a csepp bódéból.
Zavartan felnézek rá, Ő meg nyújtja felém a sapkát.
- Vedd fel.
- De hát én akartam kifizetni, csak nem találtam rögtön a pénztárcámat - nézek rá csodálkozó szemekkel, de kedvesen, és elveszem a kezéből.
- Meghívtalak egy sapkára - jelenti ki, és cinkosul lepillant rám. - Remélem, nem probléma.
Megállok.
- Ó - és meglepetten, hálásan nézek fel a sötét szemeibe. - Dehogy probléma, nagyon köszönöm! Komolyan örülök neki - és lelkes pillantásom a kezemben tartott sapkára esik. Majd egy pillanatig mérlegelek, ahogy áll előttem, aztán szabad kezemet a vállára teszem, és felnyújtózom az arcához. Látom a derűs tekintetét, és miközben lehajtja hozzám az arcát, a szemembe néz. Gyors puszit adok neki két oldalra, de elég közel fordul hozzám, és ahogy viszonozza, érzem, hogy közel van egymáshoz a szánk. Egy pillanatra elkomolyodik a tekintete, szempillái sűrű sátorként borulnak rá. Érzem, hogy milyen puha az ajka, és miközben az arcomhoz nyomja, könnyedén megfogja a felkaromat, mivel a hátizsák takarja a derekam.
- Örülök, hogy örülsz - és melegen zeng a mély hangja, ahogy közelről a szemembe néz, szája még közel az enyémhez, de én gyorsan elengedem a vállát, és próbálok kicsit eltávolodni. Ő is elengedi a karom, és felegyenesedik.
- Vedd fel - utasít, kis mosollyal a száján. Igen, mosolyog, mert bár megszakítottam a testi kontaktust, közben olyan meleg mosollyal simogatom, mintha Ő lenne az Isten. A nézésemmel biztosítom arról, hogy hálás vagyok neki és jól érzem magam vele.
A fejembe csapom a sapkát, és vidáman felnézek rá.
- Így jó? - kérdezem szinte büszkén.
- Tökéletes - és tréfásan lebiggyeszti a száját, miközben elismerően mustrálja az arcom.
Most még egyformábbak vagyunk. Kíváncsi vagyok, az Ő fején is átfut-e ez a gondolat. De ezt nem árulja el, ehelyett megkérdezi:
- Szeretnél még itt valamit? - és kérdően körbeint a tekintetével.
- Igen - felelem. - Mosdót. Elég sok levet ittam reggelire. Később is biztos kell majd mennem, vagy másfél liter folyadék bennem van - közlöm teljesen nyíltan. Jó, ha előre felkészítem, hogy gyakran kell majd pisilnem.
- Rendben. Vagy visszakeveredünk ide, vagy ott az erdő - válaszol Ő is hasonlóan nyíltan, és közben elindulunk a turistaház felé. Ott biztos van mosdó.
- Menj csak be, megvárlak - és egy korlátnak támaszkodik a lépcsőnél. Én már szaladok is fel, ilyenkor fürgén ide-oda billeg a fenekem, és szívből remélem, hogy Albert épp errefelé néz. A hátizsákot lekapom a vállamról, ahogy befutok az épületbe. Hamar megtalálom a mosdót, és ahogy bemegyek, tekintetem a tükörre esik. Tényleg nagyon jól áll a sapka. A sapka, amit Alberttől kaptam. Istenem.
Mikor végzek és kifelé jövök, kutakodva nézek jobbra-balra, hogy hol kell fizetni. Végül meglátok egy beugró helységet kasszával, ahol süteményeket is árusítanak. Előttem csak egy magas, kopasz fickó áll, valami süteményt vásárol. A kasszánál unott arcú, középkorú nő.
- Abból is kérek még egyet - bök egy rétesre a fickó, majd félig felém fordul, és egy pillantással felmér, majd fizet, és arrébb állva pakol a hátizsákjába.
- Ugye itt kell fizetni a mosdóért? - állok a kassza elé, és már szedem elő a pénztárcámat.
- Igen - válaszolja nem túl készségesen a hölgy. Kiguberálok háromszáz forint aprót, és leteszem a tálra. Szemem sarkából látom, hogy a kopasz fickó már elpakolt, de nem indul kifelé, és mintha engem nézne.
Elrakom a pénztárcámat, és lehajtott fejjel indulnék kifelé, de ekkor megszólít:
- Szia, ne haragudj, nem tudod, hogy innen indul lefelé út a Rám-szakadékhoz?
Felnézek rá. Hunyorgó kék szeme van, tömpe orra, húszas évei vége felé járhat.
- Nem - válaszolom. - Nem szoktam errefelé túrázni.
- Most vagy itt először? - kérdezi. - Merre szoktál túrázni?
- Mostanában semerre - felelem szűkszavúan.
- Pedig kisportoltnak látszol - jegyzi meg. - Biztos nem tudsz segíteni a Rám-szakadékban?
Kicsit rekedtes a hangja, egyszerűbb a stílusa. Látom rajta, hogy nem rossz szándékú, egyszerűen csak fel akar szedni.
- Biztos - mosolygok rá gyorsan, elutasítóan, és teszek egy lépést az ajtó felé.
- Más túrában is segíthetsz - lép mellém, és ebben a pillanatban eltűnik a fény az ajtóból, ahogy egy magas, vállas alak beárnyékolja.
- Miben kellene segítség? - hallom a határozott, mély hangot, és Albert egyenesen odalép hozzám, átfogja a vállam, majd a fickó szemébe néz. Nyugodt a tekintete, de kemény.
A kopasz elvörösödik.
- Köszi, mégse kell, csak gondoltam, hátha ismerős errefelé a hölgy - mondja meglehetősen zavartan, és indul az ajtó felé.
- Nem ismerős - szánja rá még ezt a két szót a kopaszra Albert, aztán már nekem szenteli a teljes figyelmét. Kicsit lehajol hozzám, még mindig fogja a vállam, és úgy kérdezi:
- Megvagy?
Felnézek rá. Őrülten tetszik, hogy így vigyáz rám.
- Igen - mosolygok az arcába melegen.
- Akkor jó - mosolyog vissza, és egy pillanatra felrántja a szemöldökét, ahogy a tekintete a pultra esik.
- Hm. Vegyünk valami süteményt? Ezek a rétesek igazán jól néznek ki - pillant rám cinkosan.
- Benne vagyok - pillogok rá vidáman. - De én csak nagyon kicsit ehetek ebből.
- Hogy ilyen kicsi maradj - jegyzi meg, és kezét még mindig szórakozottan a vállamon tartja. Majd a pultnál álló nőhöz fordul.
- Kérhetünk a hölgytől? - kérdezi udvariasan, szája sarkában kis mosoly, és egyenesen a nő szemébe néz.
Szinte látom, ahogy megrogynak a nő lábai a pult alatt. Készséges mosoly önti el az arcát.
- Persze - és mondanom sem kell, ezerszer lelkesebben válaszol Albertnek, mint az előbb nekem.
- Melyiket ajánlja? - érdeklődik lebilincselően Albert.
- Van túrós, almás, meggyes, de a túróst viszik a legjobban - és bámulja Albert arcát.
- Hm. Hallgatok magára, abból biztos viszünk - és a nőre villant egy ezrednyit a cinkos mosolyából. Én, aki jól ismeri ezt a tekintetet, jól tudom, hogy ez csak hangyányi mennyiség, de látom, hogy a nő máris odáig van.
Albert továbbra is fogja a vállam, és most nagyon figyelmesen, gyengéden lenéz rám.
- Te mit szeretnél? - és olyan kedves a mosolya, a szája, ahogy kérdez, hogy legszívesebben most rögtön átölelném és megcsókolnám.
- Almásat - jelentem ki határozottan, és a hölgyre pillantok. Nem tudom nem észrevenni az irigységet a tekintetében, de hát az vesse rá az első követ, aki nem lenne irigy ebben a helyzetben.
- Akkor egy almásat, egy meggyeset és két túrósat kérünk a hölgytől - szegezi vissza a mandulavágású szemeit a pultnál álló nőre.
- Máris - tüsténkedik a nő, és elég látnom a gyors gesztusait, meg ahogy egy izgatott mozdulatot tesz a haja felé, hogy tudjam: legközelebbi forró képzelgéseiben biztos, hogy Albertet fogja látni maga előtt. Nem jellemző, hogy sok ilyen példány szaladgáljon errefelé, mint ez a férfi. Az én Albertem.
Álmodozz csak róla, gondolom, és szinte megsajnálom. Ő úgyis az enyém.
Legalábbis remélem.
Albert közben fizet, és csak ekkor veszi le a kezét a vállamról.
- Köszönjük a kedvességét - küld még egy mosolyt a nő felé, és tudom, hogy ezzel végképp bearanyozta a napját.
Majd kifelé indulunk, és ahogy megyünk le a bejárat széles lépcsőjén, valósággal elvakít a napfény. A turistaház előtti placcon egyre többen vannak, legtöbben túrafelszerelésben, néhány biciklit is látok, és az egyik hosszú asztalnál megpillantom kopasz barátunkat. Ő is észrevesz minket, aztán elkapja a pillantását, és már a térképet tanulmányozza.
Albert követi a tekintetem.
- Gyakran kezdenek ki veled? - kérdezi kertelés nélkül.
- Előfordul - felelem visszafogottan.
- Előfordul! - visszhangozza, és furcsa kis grimasszal vizsgálgat. - Nyilván elég ritkán - teszi hozzá gúnyosan.
Talányosan mosolygok válasz helyett, majd én kérdezek:
- Honnan láttad ezt a kopaszt?
- Történetesen épp felballagtam a lépcsőn, hogy szétnézzek bent. Akkor láttalak meg - és kicsit kérdően pillant rám.
- Értem - válaszolom, és hálás mosollyal nézek a szemébe. Szavak nélkül, de egyértelműen kifejezem felé, hogy nagyon jól esett a viselkedése. Nekem rettenetesen tetszik, ha egy férfi védelmez, és jó értelemben véve igen, néha körbepisil, jelezvén a többi hímnek, hogy a hölgy körül semmi keresnivalójuk. Kifejezetten szexinek és izgatónak tartom ezt, szabályosan beindulok tőle testileg is, érzelmileg is."

*Minden szerzői jog fenntartva!*