Zongoraórák Alberttel III. 2. Zongoraóra - 9. Vörösbor, kanapé és beszélgetés

 "... Összeakad a tekintetünk, és így nézünk farkasszemet. Albert szúrósan, tüzesen méreget, száján kis gúnyos mosoly.
- Tudod, Elvira, én lenni nem szupermen, én lenni földi halandó - mondja, és kicsit forgatja a szemét.
- Észrevettem - vágom rá, és szemtelenül nézek rá. - De akkor is meg tudod csinálni.
- Észrevetted! - nevet föl méltatlankodva, és hátraveti a fejét. Sötét fürtjei meglebbennek, nyaka még szélesebb, még hangsúlyosabb így, férfiasan rajzolódik az álla, a szája, és én egy pillanatig falom a szememmel. Aztán kicsit előrébb hajolva erősen visszanéz a szemembe.
- Te aztán tudod növelni az ember önbizalmát, mondták már?
- Igen - pillantok rá vissza ártatlan mosollyal, de a szám széle pajkosan megrándul. És mivel valósággal szikrázik a szeme, és leplezetlen tetszéssel néz, gyorsan elkapom a tekintetem, és felállok.
- A Bachra legközelebb ránéznénk kicsit, stílus szempontjából - vedlek vissza tanárrá. - Úgyhogy nem lenne baj, ha párszor átjátszanád.
- Igenis! - feleli tréfás engedelmességgel.
Szétnézek, a pulóveremet keresem, és a táskámért nyúlok.
- Csak nem menni akarsz? - kérdezi Albert.
- Vége az órának - nézek fel rá, ahogy megáll előttem.
- De azt ígérted, megkóstolod a bort - mondja figyelmeztetően. - Meg tartozol egy húsevő baktériumos sztorival - húzza fel a szemöldökét.
Megőrülök a látványától, ahogy most előttem áll.
- Hát... - kezdem kicsit határozatlanul.
- Vagy ennyire kell rohannod? Nagyon várnak otthon? Férjed? Barátod? - és összehúzott szemmel, kutatóan néz a szemembe.
- Barátom - csúszik ki önkéntelenül a válasz a számon.
Egy pillanatra kicsit hátrakapja a fejét, de nem ereszti el a pillantásomat.
- Barátod? Nem házasodtok össze?
Annyira elképedek a merészségén, hogy második alkalommal ilyeneket kérdez, hogy önkéntelenül megint rávágom a választ:
- Nem.
Csak néz tovább erősen, fürkészve, mintha minél több információt próbálna kiolvasni belőlem. És ennek ellenére valahogy mégsem tolakodó.
- Nagyon vár? Időre haza kell érned? - faggat tovább, és most már elnevetem magam.
- Nem - rázom a fejem.
- Akkor? - néz rám kérdően. - Hacsak nem vagy nagyon fáradt vagy nem érzed itt rosszul magad, egy kis bor csak belefér? A húsevőre meg komolyan kíváncsi vagyok.
Megint csak szinte mintha hipnotizálna, ahogy áll előttem teljes magasságában, a kék ingjében, gyönyörű, férfias arcával, és a mandulavágású szemei valósággal belémhatolnak, ahogy beszél hozzám.
Szétolvadok, odavagyok, meghalok. Igen, maradok, mesélek, iszok bort. Bármit, amit csak akarsz, Albert. Bármit.
- Rendben - mosolyodok el. - De tényleg csak nagyon kevés bort kérek, különben...
Különben nem állok jót magamért. Leszedem rólad azt az inget és a farmert, rádmászom és szétcsókollak.
- Különben? - és úgy néz a szemembe, mint aki pontosan tudja, min jár az eszem, és pajkosan megvillan a tekintete.
Zavart, kicsit csibészes mosollyal félrenézek.
- Mindegy, inkább ne akard tudni.
- Hm. Akkor sok bort kapsz - figyelmeztet, és még vet rám egy olyan pillantást, mint egy kisördög, aztán a hűtőhöz megy. Kivesz egy üveg vörösbort, és mielőtt becsukja a hűtő ajtaját, felém fordul.
- Nem kérsz még enni? Ha magában iszod, jobban megborít, ugye tudod? Mondjuk nekem nem probléma - teszi hozzá pimaszul, és ajkát kicsit lebiggyeszti.
- De nekem igen! - méltatlankodok. - Nem, köszönöm, nem kérek enni, és nagyon kevés bort kérek.
- Te mindenben ilyen önmegtartóztató vagy? - érdeklődik, és belémfúrja a tekintetét.
- Nem! - nyitom tágra a szemem, és még jobban kimutatom a méltatlankodásomat, mint eddig.
Csendesen elneveti magát, és csak néz merően.
- De az étkezésemre nagyon is odafigyelek. Ha elmondtam a húsevőt, jobban meg fogod érteni.
- Azért kapott el a húsevő baktérium, mert sokat ettél? - kérdezi komolytalanul, és le nem veszi rólam a nézését, mely egyszerre játékos és meleg. Úgy néz, mintha egy kislány lennék.
- Nem, nem azért - pukkan ki belőlem a nevetés.
- Na jó, kapsz bort, és elmeséled. Én nem ihatok most veled, haza kell hogy vigyelek ugyebár - közli bizalmasan, poharat szed elő, és elkezd tölteni.
- Köszönöm, annyi elég lesz! - szólok szinte rögtön, és Ő oldalról rámnéz, kicsit mulatva, de megáll a keze az üveggel. Fogja a poharat, odalép hozzám és a kezembe adja.
- Tessék, ez van vagy legalább másfél korty. Visszatöltsek esetleg? - néz a szemembe gúnyosan.
Gyorsan a pohárért nyúlok.
- Eszedbe ne jusson! - tiltakozok nagy szemekkel, Ő meg elneveti magát, és a kanapé felé int.
- Gyere, üljünk le, gondolom, nem állva akarod elmondani.
- Igen, ahhoz kicsit hosszú lenne - jegyzem meg, és a pohárral a kezemben elhelyezkedek a kanapé egyik szélén, előre biztosítva, hogy lehetőleg minél messzebb üljünk egymástól. Szépen, kecsesen, egyenes derékkal ülök, és kíváncsian, mint egy kisgyerek, belekortyolok a borba.
- Hú, ez nagyon finom! - és nagy szemekkel, lelkesen nézek Albertre.
- Én mondtam - feleli cinkosan, és látszik rajta, hogy jólesik neki az elismerésem. Közben leül Ő is, és mint aki vette az üzenetemet, a kanapé túlsó felét foglalja el. Kényelmesebben elhelyezkedik, és testével felém fordul. Ettől a tartástól kicsit jobban szétnyílik az ingnyaka, és én megpróbálok nem odatapadni a tekintetemmel. Szédületes látvány ez a férfi, és szédületes a viselkedése, a nézése, az egész kisugárzása.
- Szóval? Hallgatlak - és kicsit elkomolyodva, figyelemmel néz rám.
- Hú, hát ahhoz, hogy teljesen összeálljon a kép, előbbről kell kezdenem, így hosszabb lesz.
- Nem baj. Ráérek - feleli nyugodtan.
- Na jó - mondom beleegyezően. - Én régebben nem így néztem ki, mint most, és egészen más fizikai állapotban voltam - kezdem a mesélést. - Tizenhat éves koromban még vékony voltam, de tizennyolc-húsz évesen elkezdtem teljesen szétcsúszni. Baromi egészségtelenül ettem. Kizárólag junk food-ot tömtem magamba. Napi három-négy liter kóla, csipszhegyek, McDonald’s kaja, este az ágyban az egy literes fagyis doboz, és semmi mozgás. Ha véletlenül valami egészségesnek tűnő élelmiszert megláttam, mondjuk egy almát, úgy reagáltam, mint az ördög a szenteltvízre, és a világ túlsó végéig szaladtam. Persze hamar meg is lett az eredménye ennek az önpusztító életmódnak. Állandóan beteg voltam, hetente-kéthetente ott ültem az orvosi rendelőben, akár be is költözhettem volna. Minden nyavalyát megkaptam. Állandó migrénem volt, és nonstop tömtem magamba a fájdalomcsillapítót. A hajam kihullott, és persze nagyon elhíztam. Annyira, hogy csak bő XL-es férfinadrágokat tudtam hordani, meg nagyméretű férfiingeket.
- Tessék? - mereszti rám a tekintetét Albert. - Ahogy rádnézek, ezt el nem tudom képzelni - és leplezetlenül, elismerően járatja a szemét a testemen.
- Igen, most már senki sem - és kortyolok a borból. - De akkor ez volt a helyzet. Köszönhetően ennek az életmódnak annyira megöregítettem a testem, hogy amikor huszonnégy évesen bementem a nőgyógyászhoz (mert akkor persze már olyan téren is minden bajom volt), rámnézett, és megkérdezte, hogy "Ugye klimax problémákkal jött a hölgy?"
- Micsoda? - nevet fel hitetlenkedve Albert. - Ezt nem mondod komolyan, csak viccelsz.
- Teljesen komolyan mondom - nézek a szemébe. Érzem, hogy kicsit megütött a bor (nekem már pár korty is bőven elég), és bátrabban viszonzom az intenzív pillantását. Nagyon figyel, le nem veszi a szemét rólam, ahogy mesélek. Egyszerre issza a szavaimat, és közben nagyon nézi az arcomat. Ha nem lennék ennyire elfoglalva a mondandómmal, zavaromban belesüllyednék a kanapéba. De érzem, hogy így is kipirult az arcom, és kicsit nekitüzesedve mesélek tovább.
- De ez nem volt elég figyelmeztetés, ugyanúgy folytattam tovább az önpusztítást. Aztán huszonhét évesen elkezdett fájni a kezem, és megnőttek az ujjaimon az ízületeim, nem tudtam zongorázni. Orvostól orvosig szaladgáltam, és kiderült, hogy rheumatoid arthritisem van.
Albert összeráncolja a homlokát, és kérdően néz.
- Úgy is hívják, hogy sokízületi gyulladás. Ez egy autoimmun betegség, és az a lényege, hogy a szervezeted szétroncsolja a kis ízületeidet, elsősorban az ujjaidban. Gyógyíthatatlan. Egyre jobban eldeformálódik a kezed, és egy idő után nemhogy zongorázni nem tudsz, de begombolkozni sem.
- Jézusom - mormolja Albert, és feszülten figyel, az arca komoly.
- Az orvosok megmondták, hogy nincs rá se gyógyszer, se gyógymód. Csodálkoztak, hogy ilyen fiatalon elkapott, mert egyébként 60-70 éves kor környékén fordul elő, de hát addigra én már teljesen leamortizáltam a testem. Volt, amelyik kezet fogott velem, és minden jót kívánt a további életemre, továbbá azzal biztatott, hogy reménykedjünk, hogy lassú lesz a folyamat.
- De jó - fűzi hozzá Albert, és várakozva néz, hogy folytassam.
- Na és itt már annyira kétségbeestem, hogy arra is hajlandó voltam, hogy elmenjek egy természetgyógyászhoz. Egy ismerősöm rugdosott el. Addig hallani sem akartam a dologról, mert nagy humbugnak tartottam az egészet, no meg az egészséges életmódot is. De most annyira megijedtem, hogy elmentem. Az emberke semmi mást nem csinált, csak annyit, hogy átállított egy radikális életmód váltásra. Letiltott a junk food-okról, cukorról meg a húsról, és előírt egy új étrendet, vagyis zöldség, gyümölcs, teljes gabonák, egészséges fehérjék minden mennyiségben, satöbbi, most nem részletezem. No meg persze rámparancsolt, hogy kezdjek el sportolni. Én meg - mosolyodok el - másnap uzsgyi, le a zöldségeshez, és vagy a fél üzletet felvásároltam, meg minden mást, amit mondott a természetgyógyász. Teljes gőzzel kezdtem el ezt az újfajta étkezést, és rájöttem, hogy egész finom. No meg rávettem magam a futásra, először alig bírtam, de aztán már heti négyszer egy órát futottam, és akkor már az is jól esett.
Megint kortyolok a borból, és csillogó szemmel nézek Albertre.
- És rohamosan jött a változás. Mintha kicseréltek volna. Először is elkezdtem fogyni, aztán elkezdett visszanőni a hajam, és egyszerre észrevettem, hogy valami hiányzik az életemből, valami eltűnt. Hát a jó kis megszokott migrénem - vetek egy pajkos pillantást rá, és Ő is elmosolyodik. Szinte fal a tekintetével, de most már nem bánom, felszabadultabb vagyok. - Mintha elfújták volna. Azóta sincs. No és a kezem... Elmúlt teljesen a fájdalom, és újra tudtam zongorázni. De ez még nem elég, idenézz - azzal kicsit közelebb mozdulok hozzá, és felemelem a kezem. - Az ízületeim visszamentek normális méretűre. Nézd meg, most már egyáltalán nem állnak ki - mutatom vidáman, Ő gyorsan közelebb csúszik, és összehúzott szemmel nézi a kezem.
- Hihetetlen - állapítja meg. - Semmi nem látszik. Ha nem mondod, hogy el volt deformálódva, el se hiszem - és most már a szememet nézi, nem a kezemet.
Érzékelem, hogy közelebb ülünk egymáshoz, de nem zavar. Belepislogok a poharamba, és kicsit szomorúan látom, hogy üres. Albert gyorsan követi a tekintetemet, és a szemében kis nevető fény villan.
- Kérsz még? - kérdezi cinkosan.
Viaskodok magammal. Egyszerre küzd bennem a józan ész és az enyhén mámoros vidámság. Szívem szerint kérnék még egy pohárral, aztán beleszédülnék a karjaiba, és szétomlanék a csókjai és az erős teste alatt itt a kanapén.
- Egy kortyot - felelem élénken.
- Igenis! - mondja tréfásan, és elmegy a poharammal. Ahogy visszajön, látom, hogy tényleg keveset töltött az aljába. Nagyon tetszik, hogy így tiszteletben tartja az akaratomat, és nem akar leitatni. Az arcán persze ott a kis gúnyos mosoly, ahogy átnyújtja nekem.
- Parancsolj, egy korty - mondja mulatva, miközben visszaül, de most már kicsit közelebb hozzám. Nem tolakodó közelségbe, de érezhetően közelebb, mint még a mondandóm elején.
Nem baj.
- Köszönöm - veszem el a poharat, és nagy szemekkel rögtön ki is iszom. Tényleg nem sok, tényleg egy korty. Vagy kettő.
Egyre felszabadultabb leszek.
- Szóval a kezem - szedem össze a gondolataimat. - Amikor eluralkodott rajtam a betegség, a röntgenképen úgy néztek ki az ízületeim, mint a szivacs. Tele voltak apró lyukakkal, elkezdtek felritkulni, és meg voltak nagyobbodva. De pár év múlva, amikor újra megröntgenezték, ebből semmi nem látszott. Eltűntek a lyukak, és teljesen normál méretűek lettek. Azóta is tökéletesen működik a kezem, és hát elég jól megy a zongorázás is - nézek Albertre lelkesen. Látom, hogy nagyon melegen fürkész. Az Ő arca is kicsit kipirult, és elcsodálom a gyönyörű, mélybarna szemeit, ahogy pásztázzák az arcom, a szám, miközben beszélek.
- Azt vettem észre, hogy jól megy - jegyzi meg. - De szinte hihetetlen, amit mesélsz. Tényleg ennyit számított, hogy máshogy kezdtél enni?
- Hajjaj - ragyogok rá. - Tényleg mintha kicseréltek volna. Mint egy titánpáncél, olyan lett az immunrendszerem. Onnantól kezdve nem betegedtem meg többet. De komolyan. Egy náthát nem tudtam elkapni, semmit - bizonygatom a szemébe nézve. - Tanítás közben sokszor betegen ült mellettem a növendék, mert sokan úgy is zongorázni akarnak - és kicsit büszkén mosolygok rá, Ő meg csak néz, néz, letagadhatatlan tetszéssel.
- Azt nem csodálom - mormolja.
- No de óra közben egy csomószor letüsszögnek, köpdösnek, rámcsuláznak, beterítenek mindenféle testnedvekkel - közlöm vidáman, Albertből meg kirobban a nevetés.
- Hm. A részleteket talán inkább ne mondd - kacsint rám.
- Nem mondom - folytatom élénken, és vidáman pislogok rá. Kicsit fel kell rá így is néznem, de ez jó. Kicsinek, kecsesnek érzem magam mellette. Kicsit melegem van, az arcom tüzel, a hajamból egy fürt előrehullik, miközben magyarázok. Látom, ahogy elkapja a tekintetével, aztán visszanéz az arcomra. A szeme valami kedves tűzzel szikrázik, ahogy néz. Ha régebb óta ismernénk egymást, azt mondanám, hogy szeretettel. De reálisan erről persze szó se lehet, hiszen még csak második alkalommal találkozunk.
Ennek ellenére átadom magam ennek a meleg, simogató és eleven jó érzésnek, amit a tekintete kelt bennem.
- Az a lényeg - folytatom nekibuzdulva -, hogy semmilyen betegséget nem tudtam elkapni így sem. Nagyon jól éreztem magam a testemben, és hát ugye huszonnégy éves koromban klimaxosnak nézett a nőgyógyász, amikor meg már túl voltam a harmincon, akkor egyszerre modellkedni hívtak, elég sokszor - és derűsen nézek rá.
- Hát ezt se csodálom - jegyzi meg, majd fürkészőn néz rám. - Tudom, hogy nem illik ilyet kérdezni, és ha úgy gondolod, ne is válaszolj. De... Én harminckilenc éves vagyok - mondja egyszerűen, majd felhúzott szemöldökkel, várakozva néz.
Fiatalabbnak gondoltam, de megkönnyebbülök, mert akkor mégis idősebb nálam.
- Én harminchat - vágom rá vidáman, gondolkodás nélkül.
Látszik rajta a meglepődés.
- Hát ahhoz képest úgy nézel ki, mint egy tizenéves - pillant rajtam végig őszinte elismeréssel.
- A kis egészséges életmódomnak köszönhetően - húzom ki magam büszkén, és a mozdulattól kicsit felcsúszik a pólóm. Egy gyors pillantással lereagálja, aztán megint az arcomat nézi.
- Vagyis tizenéves testben egy érettebb lélek - állapítja meg, és elmosolyodik.
- Érett és komoly - válaszolom méltóságteljesen.
- Azt látom - szögezi le. - Nem is kapsz több bort - és mulatva néz.
- Nem is kérek - vágom rá gyorsan, és nagy szemekkel visszanézek rá, miközben még jobban kihúzom magam. Némileg megnyírbálja a méltóságomat, hogy fél kézzel gyorsan lehúzgálom a felsőmet, mert megint feljebb csúszott.
Albert követi a tekintetével, és pimaszul megvillan a szeme. Aztán a szemembe néz.
- De ha ennyire megerősödött az immunrendszered, akkor hogy jött a húsevő baktérium? - tereli vissza a témát az eredeti vonalra.
- Hát úgy, hogy kicsit elkanászodtam - közlöm sanda mosollyal. - Azon a nyáron utazgattam ide-oda, és nem tudtam beszerezni a kis csíráimat, búzafűlevet, homoktövist...
- Állj - szakít félbe. - Csírák meg búzafűlé? Ilyeneken élsz? - és viccesen felhúzza a szemöldökét. - Azt mondtad, nem gyötröd magad.
- Ez nem gyötrés - tiltakozom élénken és kicsit durcásan, mint egy gyerek. - A csírák igenis finomak. Ettél már? - nézek rá számonkérően, nagy szemekkel.
- Egyszer talán - nevet, és szinte fal a tekintetével. - De nem hagyott bennem frenetikus élményt.
- Mert nem tudod a hatását - közlöm mindentudó fensőbbséggel. - Nemcsak bitang módon megerősíti az immunrendszert, hanem visszafiatalítja a sejteket. Ugyanez a hatása a búzafűlének is. A bennük lévő klorofill miatt.
Hitetlenkedve nevet.
- Akkor, ha jól értem, meg ahogy elnézlek, ha ezt tovább folytatod, pár év múlva úgy fogsz kinézni, mint egy tízéves? - és magasra húzott szemöldökkel, alulról néz a szemembe, száján kis huncut mosoly.
Nagyon jólesik a bókja, és elképesztően vonzó látvány, ahogy itt ül velem, és így néz. Megszédülök a vágytól, sóvárgok, zsibong a testem, és a bor csak rálapátol a szerelmemre. Egyszerűen azt érzem, hogy imádom ezt a férfit. Rettentően nehéz megállnom, hogy ne bújjak hozzá most rögtön, hát hiszen úgy néz rám, hogy simán megtehetném. Tudom, hogy rögtön a karjába zárna, és elborítana a csókjaival.
Vér tolul az arcomba ettől a gondolattól, és megpróbálom összeszedni magam. Érzem, hogy milyen veszélyes a bor, mennyire vékony mezsgyén táncol az önuralmam. Albert tiszteletben tart, nem nyomul, tartja a távolságot, de közben úgy figyel, mint egy ugrásra kész vad. Valósággal izzik a levegő körülötte, és izzik a levegő közöttünk. Úgy érzem, elég lenne csak egy kicsit mozdulnom ahhoz, hogy őrülten egymásnak essünk."

*Minden szerzői jog fenntartva!*